Minősíthetetlen ?!

Véleményünk kinyilvánítása nem lehetséges anélkül, hogy minőségeket, vagy minősítéseket ne határoznák-, vagy fogalmaznánk meg. Egy vélemény mindig csak valami viszonylatában tud létre jönni. Egy tapasztalat megélése, egy helyezet minősítését vonja maga után, az eddig megélt tapasztalatok tekintetében. Véleményt mondunk egy ászanáról, vagy egy gyakorlásról, vagy egy tapasztalatról, az eddigi élményeinkhez viszonyítva. Beszélgetünk róla, de hogyan is tehetnénk ezt melléknevek nélkül…

A jógás közéletben a “minősítés” eretnekséggé vált. Általában azok, akik érintettek, mindenféle álsprituális magyarázatot adnak arra, hogy miért is anti-jógi az, aki minősít, vagyis véleményt formál. De gondoljuk csak végig: valóban így van-e?

Szerintem ideje lenne megvizsgálni alaposabban ezt a kérdést. Annál kezdeném, hogy megkülönböztetném a “minősítés” és “ítélet”, “ítélkezés” szavakat egymástól.

Nem akarok provokatív lenni, de arra felhívnám a figyelmet, hogy a darsanák tekintetében, aki a logika útját a nyájá-t nem sajátította el, az nem sajátította el azt a technikát, hogy tovább tudjon lépni a vaisésika  a megkülönböztetés útjára. Ez a képesség azonban többek között ahhoz is jól jön, hogy értelmezni tudjunk egyszerű szavakat és azok jelentéstartalmát meg tudjuk különböztetni egy másik szótól. Illetve el tudjuk választani a helyeset a helytelentől és el tudjuk döntetni merre tartunk? Jó vagy rossz irányba? Ezt mind a minőségek meghatározása és a minősítések eszközeivel tehetjük meg.

Nézzük csak meg a jóga szentiratait! Patanjali a jóga szútrákban minősíti a különböző képességű és szintű tanítványokat. A Hatha Jóga pradipika minősíti a különböző gyakorlatokat. A Bhagavad-Gítában maga Krisna minősít… amikor egy tanár kiállít egy diplomát, minősít… amikor meghatározza, hogy “én vagyok a tanár, te a tanítvány”, minősít… Amikor egy tanítvány nem fejlődik, akkor Indiában nem megveregetik a vállát, hogy: “nem baj fiam, lassú víz partot mos…”, hanem a mester nagyon is szigorúan bánik tanítványával, akit el is küld, ha az nem rendelkezik megfelelő képességekkel és nem fejlődik a mester elvárásai szerint, legalábbis klasszikus mértékben.

Most akkor hogy is van ez? Minősítés nélkül, hogyan tudnánk kifejezni magunkat, vagy a világot körülöttünk?

A probléma nem a minősítéssel van, hanem az ítélkezéssel. Akik félnek attól, hogy minősítik őket, azok valójában attól tartanak, hogy elítélik őket. A minősítés ellen nem sokat tehetünk. Mások ilyennek vagy olyannak látnak, így vagy úgy határoznak meg bennünket maguk számára, de a kiragadott momentumok sosem mutathatják az egészet egy emberről. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy az ember alaptermészetéből fakadóan nem tudja abszolútnak látni a világot. Nagyon magas szintre kell ahhoz fejlődnünk, hogy mentessé váljunk a minősítések meghatározásaitól. Azok a jóga tanárok, vagy tanítványok, gyakorlók, akik ágálnak a minősítés ellen, tényleg sosem minősítenek? Ne legyünk álszentek. De ne is ítéljük el magunkat, vagy másokat eme természetes tulajdonságunk miatt. Lao-Ce a Tao Te King-ben ezt mondja (“Az út” című verset e téma iránt érdeklődőknek kimondottan ajánlom!): “mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is…”

Mások meglátásai, minősítései előre vihetnek, vagy megerősíthetnek, ha ahhoz megfelelően viszonyulunk. Erről nemrég a “Jógik harca” című cikkemben írtam. Nem ismételve magam - aki szeretné elolvashatja erről a gondolataimat.

Az ítélkezés egy körüljáratlan téma. Amikor valaki felett ítélkezünk, vagy ítéletet mondunk, az a minősítésnél problémásabb helyzet. Persze az is igaz, hogy a minősítés és az ítélkezés is az elme egy alacsonyabb szintű működése, és az erre való fogékonyság is… Mégis az ítélkezés könnyebben elkerülhető és kerülendő is. Minősíthetünk, vagy meghatározhatunk dolgokat, eseményeket, történéseket saját szájízünk szerint, de itt mindenképpen meg kell állni. Nem törhetünk senki és semmi felett pálcát amiatt, mert a bennünk kialakult értékrenddel nem összeegyeztethető. Nem tudhatjuk kit, milyen sors alakított, mi vezette egy adott felismeréshez, milyen dolgok késztették bizonyos tettek megcselekvésére. Az ítélkezés egyértelműen negatív megnyilvánulás, amely által valamit véglegesen vagy végletesen kategorizálunk akár pozitív, akár negatív értelemben. Ezzel magunkat is és az adott eseményt, dolgot vagy embert is egyaránt beskatulyázva, mintegy menthetetlenül és megváltoztathatatlanul olyanná bélyegezve, amilyenné az ítélkezésünk teszi. Míg a minősítés egyfajta vélemény nyilvánítás, kifejezése annak, hogy valamiről mi magunk valahogyan gondolkodunk, azzal kapcsolatban valahogyan érzünk, vagy valahogyan viszonyulunk hozzá, addig az ítélkezéssel elzárkózunk  és minden rugalmasságunkat, nyitottságunkat elveszítjük egy a miénktől eltérő nézőpont iránt. A minősítés vitaképes, képes arra, hogy áramoljon, változzon és megismerve mások nézőpontját, vagy újabb információkkal gyarapodva átalakuljon. Az ítélkezés elzárkózó, bebetonozó mozdulatlanság, ami rideg és valóban távol áll egy hajlékony elméjű jógitól.

Ha például állunk a sorban a sorompó előtt, és végig előzi az összes autót egy másik: azt mondjuk: “Ó, ez egy őrült, nem normális”. Ezzel ítélkeztünk felette. De nem tudhatjuk, nem-e a gyermeke fekszik félholtan a hátsó ülésen, akivel a kórház felé siet. Ha azt mondtuk volna: “őrültséget csinál”, minősítünk ugyan, de nem tévedünk, vagy ítéljük el a kellő információ hiányában…

A minősítés alaptermészetünk, de az ítélkezés elkerülhető, mivel az csupán egy rossz szokás, egy tanult, kondicionált viselkedés. Utóbbinak vannak komolyabb vonatkozásai. Az ítélkezők, mondjuk akik a minősítőket, vagy vélemény nyilvánítókat elítélik, félelemmel vannak tele, és ez a félelem majd gyűlöletet szül. Ezzel lesz a nagyobb baj… de erről majd legközelebb.

Tudnunk kell, hogy minden valamirevaló vélemény nyilvánítás felkorbácsolja az érintettek dühét. Akik csak nagyravágyásra, kitűnésre törekednek, nem tűrik mások véleményét és meg is magyarázzák miért. Megpróbálják kivágni a fát, amire nem tudnak felmászni… Az ego tiltakozik, mert a vélemény nyilvánításban felismeri magát, hibáit, gyengeségeit, de érdekei azzal ellentétesek, hogy azt nyilvánosan, vagy akárcsak otthon, titokban beismerje, ezért elkezdi gyártani azokat a gondolatokat, amivel a minősítőt vagy magát a minősítést lehúzza. Az ego kiváló zsonglőr. De ha a magunk fejlődésében gondolkodunk, az ilyen cirkuszi mutatványait nem engedhetjük meg, mivel ezzel tovább hagyjuk erősödni, ami önmagában nem lenne baj, de ha túl nőnek ágai egy bizonyos határon, már nem leszünk képesek megfelelően kontrollálni, s az erős egónk önmagunk fejlesztésének akadályává válhat. Ilyenkor már saját magunk nem fogjuk tudni letörni túlburjánzó egónkat, s kénytelen lesz minket letörni az élet valahogy. Jobb, ha ezt nem várjuk meg…

Az ítélkezéstől való megszabadulás pedig végtelenül egyszerű. Csak szoktassuk át magunkat. Mivel az ítélkezés nem evolúciós szükséglet, csupán a gyenge elme jellemzője, ezért nincs más dolgunk, mint felismerni ítélkezésünket, és gyakorolni azt, hogy helyette visszatérünk a tényekhez, azaz mindazon dolgok egyszerű minősítéséhez, amit épp tapasztalunk. Hihetetlenül megnyugtató… 

Jógik harca

A jóga belső út. Ezért mondjuk gyakran, hogy nem könnyű járni rajta. A gyakorlások által felszínre került belső tartalmakkal, feldolgozatlan sérülésekkel, konfliktusokkal, helytelen viselkedés mintákkal, személyiségünket negatívan befolyásoló felvett, belénk nevelt programokkal és lenyomatokkal gyakran találkozhatunk az útján. Az ezekkel való szembenézés, nem hogy nem kellemes, de néha fájdalmasan nehéz, hiszen találhatunk magunkban olyan jellemzőket, tulajdonságokat, amelyeket még önmagunk számára sem kellemes beismerni, s jelenlétének felismerése még komplikáltabb összefüggéseket von maga után, ha rájuk bukkanunk., mint mikor csak a mélyben, észrevétlenül munkáltak. Néha az ember a fejére csap, hogy „már értem, hát ezért...”, de a felismerés önmagában még nem hozza meg a változás hullámait, épp csak elindítja azokat. Ilyenkor jön a belső munka, a jelenlét, az éberség, hogy és észrevegyük, ha megint valamely, talán másokból fakadó program elindul bennünk, ami újra nehézséget okoz majd azt életünkben. Észrevenni, megfékezni, átírni az ilyen programokat magunkban nem kis munka, de nem lehetetlen.

 

Az évek során észrevettem, hogy a személyiség fejlődése, akár spirituális értelemben is, mintha egy spirális görbén haladna. Többször megtapasztaltam már annak a furcsa érzését, mikor egy-egy dolog felfedezésre került és kioldódott, de a helyén maradt még új tartalmakkal meg nem töltött űr önmagában is képes nehézséget okozni. Akit „én”-ként ismerünk, néha meghatározható, de a fejlődés útján meghatározhatatlanná válik, aztán újra definiáljuk magunkat valahogy. Leomlunk és újra épülünk folyton, bár ha helyesen gyakorlunk mindig jobban, mindig teljesebben. Személyiségünk jegyei, tulajdonságai, viselkedésmintáink nem csak bennünket körvonalaznak, határoznak meg, hanem olyan szemléletmódot, tájékozódási pontokat, a környezet, a világ, az emberek megélésének módját is segítik, függetlenül attól helyesek, vagy helytelenek e azok. Így, mikor a változás folyamatában élünk éppen van, hogy úgy érezzük, legalábbis én ezt tapasztaltam, hogy elveszítjük önmagunk képét, átmenetileg egy zavar keletkezhet, mert új támpontokat, tájékozódási pontokat, új reakciókat kell kidolgoznunk, vagy megírni saját driver-ünk önálló programját. Miért is lenne ez egyszerű? A spirális fejlődési folyamat pedig abból fakad, hogy gyakran olyan helyzettel vagy feladattal találjuk szembe magunkat, amelyről esetleg már azt gondoltuk megoldottuk és egy szituáció rámutat, mégsem. Igazából azonban nem ez történik. Nem arról van szó, hogy nem oldottuk meg. Úgy gondolom, hogy egy egy tulajdonság, szituáció, ösztönös reakció vagy problémás terület gyomlálása olyan, mint egy több dimenziós objektum. Megértésüknek különböző szintjei, mélységei lehetnek. Az, hogy a fejlettségi szintünknek megfelelően megoldottunk egy adott problémát, még nem jelenti azt, hogy egy következő szinten nem kerülünk vele újra szembe, csak akkor már a tudatosság, megértés, átírás más fokán dolgozunk vele.

 

Sokszor azt hallom, hogy „csak meg kell érteni ezt és azt... és ettől majd minden megváltozik”. Kétlem. A megértés az intellektusban létrejött felismerés, ami még nem hat önmagában a tudattalan tartalmakból táplálkozó, vagy a tudattalan által mozgatott szálak megzabolázására. Ha a jóga terminológiájával szeretnénk megérteni működésünket, akkor át kell látni, hogy a jóga, hogyan építi fel a személyiséget. Négy részre bontja, melyet az „én”-képző ahamkára, a chitta, mint ész, értelem, a manasz az elme, és a buddhi a magasabb szintű tudatosság alkot. Hogy működik ez a négyes fogat? Átlagos szinten az emberek az „én” és az „ész” paktumával azonosulnak. Az „én”- folyton meghatározza magát, mindig az „akar”, a „kell”, a „nekem” az „enyém” bűvöletében és a kitűnni akarás, különbözőség mámorában él. Az ész kimondja mi kell neki, az ész pedig megmondja, hogyan érheti azt el. E két szubsztancia összefogása mögött azonban mindig jelen van a manasz, ami rendelkezik a megkülönböztetés képességével, s ez szelektál a rossz, jó, vagy jobbnak tűnő lehetőségek, utak közül, valamint a buddhi, amely lényünk intuitív bölcsességét hordozza, a nyugati pszichológia a belső hanggal, vagy lelkiismerettel is azonosítja. A chitta tárolja mindazokat a tudati hullámokat, lenyomatokat, amelyek a nem tudatos viselkedéseink mintáit, irányultságait, minőségeit határozzák meg. A jóga célja az, hogy ezeket a gondolati hullámokat kioltsuk. Kvázi ez a tudatalatti feltérképezésének folyamata, bár a jógában nem annyira direkt és határozott módon történik meg, mint például egy pszichoterápiában. Mikor az „én” működésének, szerveződésének feltérképezése megtörténik, akkor az irányítás kikerül az „én” és az „ész” kezéből, s a tudatosság azonosságát a mély bölcsességgel rendelkező buddhi veszi át. Ez a folyamat azonban nem egyenlő az „én” halálával. Téves az a szemlélet, amely azt hirdeti, hogy: „az egónak meg kell halni”. Az „ego” egy szükséges védőbástya, ami nélkül nem lehetséges a külvilágban való létezés. Az „én” tudatalatti, ösztönszintjén működnek az életben maradás érdekében megélt érzelmek, irányítók. Helyesebb inkább arra törekedni, hogy igába fogjuk, és irányíthatóvá kell tenni ahelyett, hogy irányító szerepben hagynánk burjánzani.

 

Egy jógi, (nevezzük most azokat így, akik a jóga útján járnak, és ilyen vagy olyan mértékben erőfeszítéseket tesznek önmaguk megismerésére és megértésére), még az első hallásra talán az összefüggés paradox jellege ellenére is harcosok. Ez azonban nem a nyers erő fitogtatása, nem egy agresszív megnyilvánulás, hiszen egészen más fegyvereket használ. Nem véletlen, hogy a jógik közül sokan harcművészek is voltak. Itt a harcművész szót kiemelném, ami szintén belső utat takar és nem hoznám egy lapra a bunyózással. Egymásnak szöges ellentétei.

 

...szóval belső harc. Igen, de ez nem jelenti azt, hogy a jógi nem harcol a külvilágban, vagy nem emeli fel szavát az igazság, vagy a nem-ártás jegyében, érdekében. Ezzel nem sérti meg azokat. Ne felejtsük el, hogy a jóga nem a jóhoz vagy a rosszhoz való kötődésre és viszonyulásra, hanem a megkülönböztetés képességére tanít. Ami helyes, az nem mindig jó, és ami jó, nem mindig helyes. A helytelen nem mindig árt és még olyan is van, hogy az ártás nem helytelen. Csupán annyi a kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan éljük meg, ezeknek azoknak a kritikáknak, véleményeknek a tükrében, amelyeket a külvilágtól kapunk.

 

Mindig csodálkozom, amikor más jógatanárok kijelentéseik, tanításaik kritikája láttán újra egójuk uralma alá kerülnek, és megtorlást, büntetést, vagy épp visszavágást eszközölnek a vélt támadó felé, személyeskedésként élve meg a kritikát. Sajnos manapság ebben áll a jógik harca. Egyre inkább még a jógatanárok is elkezdenek kifelé élni, image-et építeni, bizonygatni, egymás fölé kerekedni, és bebizonyítani „én jobban tudom”. Nem viselnek el kritikát, más véleményt vagy szempontot. Elneveztem ezeket „bezzeg én jógiknak”, akik egyre latinabb, egyre érthetetlenebb, egyre „advatiásabb” fejtegetésekbe fognak egymás legyőzése, lenyűgözése, vagy magamutogatásuk érdekében... mert, hogy az aki a stressz oldás, vagy az általános jóérzés érdekében gyakorol, s nem bújja állandóan a jóga filozófia és anatómia nagykönyveit, ezekből a bravúrokból, lássuk be nem sokat ért, az biztos, és nem is szükséges nekik... ráadásul gyakran kiderül, hogy a tudás téves, még maguk sem értik igazán... persze ezek a fejlődés lépései, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy azt látom, hogy a jógik efféle harcában épp csak azok a nem fanatikus, nem oktatónak készülő jógagyakorlók tűnnek el, akik figyelmet, érthető útmutatást, támogatást, biztatást szeretnének kapni. Mikor egy nem rég történt nyilvános vitám kapcsán ebbe belegondoltam, arra jöttem rá, hogy nem feladatom a „bezzeg én” jógik egójával küzdeni... küzdjenek velük maguk... ahogy én is az enyémmel... hiszen még nem értek el oda, hogy képesek legyenek egyszerű megkülönböztetésekre és felülemelkedésre. A feladatom az, hogy azon az úton, amit már megtettem, odáig, ameddig elértem, elvezessek másokat. Mindenki tud valakitől tanulni, és mindenki tud tanítani valakit, és az mindenki személyes ügye, hogy tanítóként tanításával milyen karmát, tanítványként milyen következményeket vesz magára.

 

A magam részéről hálás vagyok kritikusaimnak, ellenségeimnek, vagy rosszakaróimnak, irigyeimnek. Általában ők azok, akik nagy tanítóim és segítőim. Ha tudnák mennyit fejlődöm általuk... Gondolkodásra és újra gondolásra, felülbírálásra, vagy véleményem melletti kitartásra sarkallnak.  Sokkal többet segítenek és tanítanak, mint azok, akik dicsérnek, vagy hízelkednek. Ők csak az ego folytonos kísértésének tesznek ki, azzal, hogy erőfeszítéseim gyümölcsivel díszelegjek…  Hálás vagyok a kritikáért és nem bánt, ha valaki nem-ért egyet velem, vagy másképp lát valamit. Ennek ellenkezője lehetetlen, irreális és unalmas lenne… Ők azok, akik megmutatják gyengeségeimet, amiket megerősíthetek, vagy hibáimat, amelyeken javíthatok, de általuk látom meg erényeimet és ők világítanak rá arra, hogy esetenként indokolt a magabiztosságom. Nekem ez belső békét ad. Nincs miért haragudnom senkire és ez nyugalommal tölt el. Meg tudom engedni magamnak és a világnak is anélkül, hogy felháborodnék rajta, hogy másképp élünk meg, vagy tapasztalunk dolgokat.

 

Talán jó lenne, ha a jógik, vagy jógatanárok egymás közötti harca is barátságosabb lenne. A vita és összeütközés önmagában nem kóros jelenség, és számomra furcsa, hogy manapság senki nem mondhat senkinek semmit, mert a másik megsértődik. A védikus korban, a különböző darsanák képviseletében élt bölcsek gyakran ütköztették nézeteiket, s ezzel kölcsönösen segítették és tanították egymást is. A vitát mindig tisztelet övezte. Mivel tudásuk biztos volt sosem kellett átmenni személyeskedésbe, vagy a tudatlanságukat a másik vélt, vagy valós személyeskedésének hangsúlyozásával leplezni. Ezekre a vitákra messzi földekről is érkeztek, nemesek és királyok, magas tisztviselők, bár senki nem szólhatott bele a két jógi, vagy iskola közötti vitában. Egy volt a céljuk, ahogy egy célunk van nekünk is gyakorlóknak és jóga tanároknak is, jó esetben... Bár, ahogy maga az ember, úgy a jógatanárok, iskolák és egyéb spirituális részei és vonatkozásai ezeknek sajnos nyögik a Káli júgát... Talán tényleg él Káli átka, aki arra kárhoztatta a spirituális keresőket és vezetőket ebben a korban, hogy egymással állandó összekülönbözésben és egyet nem értésben tévelyegjenek…  

 

Tulajdonképpen  a jógik ilyen irányú harca úgy látom, presztízs kérdés. A tanítványok felé felépített image, nem engedi, hogy az alázat gyakorlásában kevésbé járatos tanár elismerje tévedését, vagy felfedje esetleges hiányosságait, tévedéseit, mivel azokat kudarcnak éli meg. Pedig nem az. Talán attól tart elfordulnak tőle tanítványai, pedig szerintem egy belátó tanárt csak hitelesebbé tesznek nyíltan vállalt felismerései. Azonban sokan magukhoz akarják kötni tanítványaikat, s maguk akarnak minden tudónak, vagy tévedhetetlennek tűnni. De ez helytelen, mivel a jóga tanárnak a szabadsághoz kellene segíteni a tanítványait, nem megfosztani tőle, azzal a tanítványok felé mutatott képpel, hogy tökéletes, mindent jól lát és jól tud, sőt a legjobban. Itt persze szociológiai, társadalmi, gazdasági vonatkozások tekintetében elég messzemenően fejtegethetnénk ennek egyéb okait, de ettől most eltekintenék.

 

Végső konklúzió a jógik harcának tekintetében legyen az, hogy belső csatáink részeként érdemes megélni a külvilágban vívott ütközeteket is. Hiszen kívül csak az történik meg, amit az elme folyamatai megteremtenek, úgy éljük meg őket, ahogy irányultságaink, lenyomataink, vagy egónk megzabolázásának elért mértéke engedi. Nem az a lényeg, hogy engem bántottak e vagy nem? Hanem, hogy miként élem meg, hogyan reagálók rá, milyen reakciók indulnak el bennem. Éled e harag, vagy sértettség és az miből, vagy honnan fakad. Szerintem így gondolkodik egy valódi jógi, a harcban. Ha a kritikát bárki személyeskedésnek, vagy a véleménykülönbséget hadüzenetnek, vagy a bizonyított tévedést kudarcnak éli meg, vizsgálja meg, mi az, ami kiváltotta ezeket az érzéseket, milyen programok, emlékek indították el a belső folyamatokat éppen, amitől a külső vélemény nyilvánító támadóvá válik, s kibillenünk vélt egyensúlyunkból… Ezeket felismerve csak a belső harcban használt eszközeink tárházát gyarapítjuk, melyeket alkalmazhatunk majd az önmagunkkal vívott végső küzdelemben...