Léna egyik osztálytársának két hete hirtelen meghalt az apukája, ami azért is sokkolt minket, mert egyrészt kb negyven éves volt, másrészt pont találkoztunk vele, mikor jött a lányáért a szülinapi buliba. Ma reggel egy anyukával beszélgetve elég egyértelművé vált, hogy öngyilkos lett, úgyhogy újra, még súlyosabban sokkolódtam. Az ismerős anyuka ugyan nem mondta ki, hogy öngyilkosság történt, sőt, elkezdte balesetként emlegetni, de szerintem tök egyértelmű.
Engem az ilyen dolgok érthető okokból mélyen megérintenek és annyira átérzem amikor valaki képtelen kimondani, hogy öngyilkosság történt, mert az első, amit ilyen esetben érzel, az a szégyen, még akkor is, ha csak egy ismerős lesz öngyilkos, biztos ez valami ősi, ösztönös, kollektív érzés, nem tudom.
Amikor az apukám meghalt, a két legerősebb érzés bennem a szégyen és a harag volt; pont gondoltam is az osztálytárs anyukájára, hogy mennyire borzasztóan érezheti most magát (úgy értem az alapvető nagy bánaton túl), hiszen minél erősebb ilyenkor a haragod az öngyilkos iránt, annál jobban szégyelled magad és ez a szégyen csak arra a nagyon összetett alapszégyenre pakolódik, amit azért érzel, mert valakid öngyilkos lett és mert emiatt azt gondolod, hogy bűnös vagy.
Ez az eset megint felhozta bennem - pedig már olyan ügyesen elnyomtam! - azt a szorongást, amit azért érzek, mert egyszer muszáj lesz az apukám öngyilkosságáról beszélni a gyerekeknek; szerintem ez fontos, nem akarom, hogy egy ilyen titokkal nőjenek fel, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy hogy lehet erről "jól" beszélni velük. Ráadásul szerintem már most érzik, hogy van ezzel a halállal valami nem oké, mert sosem kérdezték meg, hogy miért halt meg az apukám, holott az összes más családi halottról tudják és mindig kérdezősködtek is róluk. Ej, borzasztó nehéz ez.
.