A gyerekek felvàltva mennek tàborba megint (na jó, inkàbb kétnapos, nulladik osztàlykiràndulàsnak kéne nevezni), ki-ki a leendő osztàlyàval.
Lénus màr napok óta sírdogàl, hogy mennyire hiànyzom majd neki; szegény, ezt annyira àtérzem, én is pont ilyen voltam. Úgyhogy mindig dajkàlgatom, meghallgatom, hagyom, hogy bömbizzen és igyekszem nem túl sok idegesítő bàtorítàst nyomatni. Az én anyukàm nem volt valami jó a bonyolult érzések megértésében, úgyhogy én ezt nagyon igyekszem jól (jobban) csinàlni, nekem nagyon jó lett volna, ha valaki jobban megérti a zűrzavaraimat annak idején. Az apukàm esélyes lett volna erre, de ő annyira bele volt csavarodva a sajàt egójàba, hogy ritkàn tudtam vele érdemben beszélgetni.
Na mindegy, szóval tàbor: Lénus annyira megrémült, hogy nem vihet telefont és nem beszélünk legalàbb este, hogy inkàbb mondtam, hogy oké, vigye, de nem örülök, bàr az ofő szerintem jó fej lesz ebben, azt írta, hogy napközben kikapcsoltatja velük, nagyon helyes.
Marcussal (aztàn Lénivel) meg egy darabig kettesben/hàrmasban leszünk, idén volt többször ilyen, szerintem mindenkinek nagyon jók ezek az alkalmak, a gyerekek meg nagyon élvezik a kizàrólagos figyelmet: ikernek lenni azért nem lehet könnyű. A külön osztàly is nagy dolog lesz nekik, hiszen közel tizenegy évig majdnem minden napot együtt töltöttek, most meg hirtelen mindenkinek egyedül kell boldogulni. Szerintem Marcus lesz nagyobb bajban, Lénus igazi tyúkanyóként terelgette eddig, mi lesz most, hàt, meglàtjuk.