Eszembe jutott ma a
falnézés, mert időnként egyszerűen megbolondulok a zajtól.
Én ugye egy iskolában dolgozom, ahol folyamatosan - na jó, szünetekben, iskola előtt és után mindenképp - minden gyerek ordít, rugdos, csapkod, visít, vihog, röhög, hegedülni, zongorázni, csellózni, furulyázni, énekelni tanul (úgy tűnik, a gyerekek zajossága az iskoláskorral sem változik, sőt), az ebédlőben pedig egyenesen apokaliptikus hangzavar van.
Aztán hazajövök és itthon is mindenki ordít, rugdos, csapkod, visít, sikít, dobál, zokog, énekel, hangosan énekel, ordítva énekel, szipeg, szepeg, vihog, nyekereg, nyivákol, vagy simán csak borzasztó hangosan beszél és közben folyton szól a Beatles.
Egyelőre nem pontosan értem, hogy miért nem pusztultam el még a zajártalomtól.
Amúgy meg kemény arc vagyok: kedden láttam felkelni a napot, mert a Duna-parton futottam hajnalban, bibí; na jó, bevallom ma reggel már nem sikerült felkelnem, de majd holnap (őőő igenis). Érdekes látomásként egy kínai csoport nézelődött hatkor a Dunánál, hát izé. (Marci szerint csak képzelődtem a sok futástól.)
Apropó látomás: amint kisütött a nap, a bolondok akciózni kezdtek: tegnap egy figura például letolta a gatyáját a héven és mutogatta a fenekét - azért persze éljen a tavasz.
Akartam még mindenfélét írni, de a hangzavartól a gondolataimat se hallom sajnos.