Léna különkiadás

Léna annyira helyes volt tegnap: meséltem Marcinak, hogy miket mondott az oktató (folyton variál), meg hogy állati béna vagyok még mindig (már megint), erre Lénike azzal biztatott, hogy egy kicsit még gyakorolnod kell, aztán menni fog! 

Nem értem, hogy lehet valaki ennyire cuki, komolyan. 

nyaff aka mandala

És akkor folytatnám a nyivákolást, most éppen a házimunka miatt. 

Szóval én nem értem, hogy ezt így hogy. 

Egész hétvégén, megállás nélkül mindketten nyaljuk a lakást, mosogatunk, porszívózunk, felmosunk, pakolunk, mosunk, teregetünk, én bevásárolok, főzök - sokszor egy csomót, hogy a héten legyen mit enni -, stbstb (és nekem Marci legalább segít, ami nagy dolog, ahogy elnézem az ismerősöket), de valahogy mindig az az érzésem, hogy hiába: a káosz és a kosz percek alatt újratermelődik, a piszkos ruhák mintha osztódással szaporodnának, tök reménytelen az egész. 

Ráadásul alapvetően kurva fáradt és stresszes vagyok - hétfőn például néhány rendkívül utálatos nénitől kell szívességet kérnem valami olyan ügyben, amiben egyszer már segítettek, de egyszerűen nem találom azokat a papírokat, amiket tőlük kaptam, rémes; plusz fogadóórákon kell tolmácsolnom éjszakába nyúlóan -, nem megy a vezetés, mert folyton kimaradnak órák meg ma például hajnalban mentem félájultan és amúgy meg egy perc időm sincs egyáltalán semmire. (Most is éppen főzés és teregetés és újabb mosás közt félúton írok, naná.)

Emberek, ez a dolgozó anyaság, ez valami tévedés lesz, bocs, én is nagyot hibáztam, amikor azt hittem, ez így jó. 

Persze, persze, kell a pénz, meg a saját tevékenység, meg az agyhasználat, de ha mindezek miatt összességében elpuszulok végül, akkor ezzel szerintem valami nagyon nem oké. 

bocs, rossz napom van ("Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit.")

Nem szeretem én a halottak diszkriminálását...na mi ez a hülye ötletem már megint, ugye? Elmondom: mindig lehet hallani a hírekben, meg olvasni az újságban, hogy hosszú, fájdalmas küzdelem után, meg nem adta fel a harcot, meg a végsőkig kitartóan küzdött és hasonlók, ezekkel is éreztetve, hogy a súlyos betegeket tiszteljük, mert ők nem adják magukat csak úgy...bezzeg például egy öngyilkos, ő csak tragikus hirtelenséggel hal meg, neki nincsenek heroikus jelzői, ő feladta, ő kilépett, őt nem tiszteljük, ő nem tudta micsináljon jódógában, ő gyenge, ő önző; pedig istenem, micsoda hosszú fájdalmas küzdelem lehet az, amíg eljutsz odáig, hogy már nem akarsz élni, hogy képes vagy kárt tenni magadban és hogy már annyira rossz létezni, hogy még a mindenki számára félelmetes halál is sokkal jobb megoldás mint küzdeni tovább a világban. 

Konklúzió? Az nincs. Ja, de, mittudomén. Szeressük jobban az öngyilkosokat. Előtte is, utána is. 

És persze meg is kell bocsátani nekik is, magunknak is. (Ezt csak úgy magamnak mondtam, ne figyeljetek.)

"Is there anybody out there? aka Slave to the wage aka PMS aka "Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit."

Annyira pocsék napom volt, hogy elsírtam magam, amikor a HÉV-en azt olvastam a Narancsban, hogy ha minden igaz, akkor ez a búcsúlemeze - az együttesé Wrighttól, a közönségé meg a Pink Floydtól. Goodbye cruel world. 

Itthon aztán - miután rájöttem, hogy a gyerekeknek az iskolai bolhapiacon potom pénzért vásárolt originál csomagolásban lévő társasjátékot a postán hagytam - meg is hallgattam, hogy végképp szarul érezzem magam. Azóta is a sírás kerülget mindentől. 

Kösz hormonok, köszi stressz. Kösz élet. 

35

A gyerekek lelkesen szülinapi dalokkal köszöntötték Marcit a 35. (!!! felháborító) születésnapján, majd éljeneztek is lelkesen, én meg még tegnap félájultan csináltam egy ilyen tortát (az édesszájú dolgozó anyák nevében köszönöm ezt a receptet), meg nem túl finom pizzát ettünk (csak hétvégén vagyok ünnepi menüképes, bár szombat reggel még vezetnem is kell, fúj), meg ajándékoztunk és pezsgőztünk és ott volt csokoládé és fagylalt és torta három gyertyával és Füles neve a tortán, piros cukorból kikanyarítva és Léna azt mondta az asztalnál, hogy szeretem, hogy ünnepelünk. 

"What you share with the world is what it keeps of you" aka PMS aka slave to the wage

Jézusom de rossz napom volt - meg hát rájöttem arra is, hogy a munkám igazából abból áll, hogy több fronton megállás nélkül, erőteljesen kúrogat valaki; nemhiába koordinátor a munkahelyi nevem; mondjuk igazából a negotiator lenne a legkifejezőbb. Kicsit olyan, mintha egy háború közepén leállnék ordítani, hogy ide lőjetek! - teljesen mazochista pozíció, ha jobban meggondolom. 

Meglepő módon általában egész élvezetes a dolog (csak halkan merem mondani, hogy mindezt magyarul nem lennék hajlandó csinálni, de ezzel a kultúrsokkos résszel kiegészítve tényleg izgalmas), meg nagyon sokat kell használnom a pszichopata énem, azt, amelyik kifürkészi és megismeri az embereket, felismeri a motivációikat, aztán kihasználja és eldobja őket     éséésés aztán ezt a tudást megfelelő módon felhasználja. 

Egyébként tényleg félelmetesen (fel)ismerem az embereket - szerintem ezt látták meg bennem az interjún, na meg persze a jó angolt -, azonnal nyakukba akasztom történetüket, tetten érem egy csomó jellemvonásukat vagy öt perc után (emlékszem Marcit is lenyűgöztem mikor először találkoztunk és rögtön ráolvastam, hogy ő ilyen meg ilyen - nem tévedtem semmit gyakorlatilag), nem is értem honnan van ez nekem; jó, hát a tizenöt évnyi non-stop tanítás azért nyilván sokat nyom a latban ilyen tekintetben (is). 

A munka adminisztrációs része, na az nekem a mumus, attól hányok is, béna is vagyok, de azt is muszáj megtanulnom, csinálnom, ez is része a dolognak, mint a buli után a takarítás, hát ez van. 

Azért néha fáj a szívem  Sok időm szerencsére nincs az otthagyott tanítás miatt nyavalyogni, a gyerekek miatt érzett bűntudatom is oldódott kicsit (heti háromszor bébiszitter hozza haza őket az oviból - szörnyen néz ki azért így leírva), szóval minden egész jó, csak a mai nap, csak az nem kellett volna, de aztán elénekeltem Lénának ezt és akkor jobb lett.






PS.: Épp három hete dolgozom az új munkahelyemen: épp három kilót fogytam, nagyon tetszik. Nem, kétségtelenül nincs időm ebédelni. 

"What you share with the world is what it keeps of you" aka PMS

Ma rájöttem, hogy mostanában undorítóan pozitív vagyok - ettől hirtelen jóleső és ismerős depresszióba süllyedtem. 

korcsolyás

Óbudán szerveznek ingyenes korcsolya oktatást (Marci szerint így próbálják kiválasztani a leendő hokisokat), úgyhogy mától január végéig vasárnaponként korcsolyázni járunk. 

Én ugyan majd elpusztultam olyan hideg volt - valamilyen rejtélyes okból amúgy is úgy öltözködöm még mindig, mint szeptemberben - mert jó jégszülőkként a pálya mellett fagyoskodva néztük a gyerekeket (időnként elestek és kis bogárként kapálóztak, amit az edzők néha nem vettek észre azonnal - hát majd megszakadt a szívem értük; nem baj, jó edzés ez nekem is. Mondjuk azért rárivalltam az egyik ilyen esetben az edzőre, hogy tán ha felállítaná Lénát, aki vagy öt percig nem tudott visszaülni a padra, ami körül gyakoroltak; hehe, képzelem hogy szeretik a szülőket). 

Amúgy meg végig irigykedtem (meg persze el voltam ragadtatva, hogy milyen cukik a gyerekeim korcsolyában botladozva), mert én is nagyon szívesen korcsolyáztam volna. 

Szerintem én nagyon tehetséges korcsolyás voltam anno: kilenc évesen körülbelül egy perc alatt tanultam meg korcsolyázni - emlékszem, az anyukám leküldött előre, hogy majd jön ő is segíteni, hát, mire fél óra múlva megérkezett, én már vígan siklottam, meg is volt döbbenve rendesen. 

Aztán úgy egy hét múlva már tudtam mindenféle kunsztokat is (mindent egyedül tanultam), forgást-pörgést, koszorút, stbstb. komolyan azt gondolom, hogy kimagasló tehetség voltam, amit hagytak elkallódni (amikor könyörögtem az anyámnak, hogy járasson korcsolyázni, akkor azt mondta, hogy a műjég túl messze van és ez egy drága sport); persze ma már tudom, hogy eleve túl magas voltam korcsolyázónak, de annyira imádtam csinálni, hogy szerintem jót tettek volna velem a szülők, ha energiát feccölnek az edzésembe. 

Na mindegy, ez már történelem, de remélem a gyerekeimnek is ilyen jól megy majd - persze simán lehet, hogy nem, vagy hogy eleve nem fogják szeretni (Marcika abszolút kudarckerülő, egyszer ma már fenékre esett és hazafelé el is kezdte mondani, hogy neki nem tetszett a korcsolyázás), pedig a téli sportok szuperek, azaz bármelyik sport szuper, szerintem pont annyira jó hatású a gyerekeknek a sport, mint mondjuk a háziállat tartás (amit én szintén nagyon fontosnak találok egy csomó szempontból); hú, mennyire eredeti vagyok ma, tejóisten.









PS.: Egyébként blogírás helyett angolul kéne tanulnom a matekos kifejezéseket, mert halálosan szenvedek a matek tolmácsolással: múlt héten többek között azt kellett volna tudnom, hogy középpontos tükrözés, meg egyéb undormány geometriát, hát izé...enyhén szólva nem ment olyan jól és kissé aggódom emiatt.
Persze Marci állati boldog, hogy ilyesmivel kell foglalkoznom, mindig lelkesen magyarázza a dolgokat, amiket nem értek (nagyjából semmit nem értek). 

"Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre"

Valamelyik nap találkoztam az egyik gimis barátnőmmel az új munkahelyem (hah) előtt, vagy tizenöt éve láttam utoljára, jött a cuki kislányáért (tényleg nagyon cuki, össze is barátkoztam vele izibe), kiderült, hogy oda jár az első á-ba (fene a pofájukat, hogy mennyi pénzük lehet - a gazdagságot rettentően irigylem, mosmicsináljak) és mivel kérdezgetett, hát én egy perc alatt rázúdítottam a családom nyomorú sorsát. 

Legnagyobb megdöbbenésemre és meghatottságomra majdnem elsírta magát, mikor dióhéjban elmeséltem, hogy a szüleim meghaltak, mi élünk tovább, itt élünk, ez van, az élet megy tovább, az élet ilyen, az élet szar, de az élet mégis szép, satöbbi. 

Na jó, persze ő ismerte a szülőket, volt nálunk sokszor, nyilván neki ez mást jelent, mint amit az amúgy nagyon kedves, szimpatikus igazgatónőnek, aki szintén valahogy kiszedte belőlem - amikor barátságosan leültetett beszélgetni az irodájában, én nem is értem honnan jön ez a sok kedvesség körém mostanában -, hogy a szüleim meghaltak (az ikrek hallatán mindenki nap mint nap nálunk tüsténkedő nagyszülőket akar számon kérni rajtam, merhát ikrezést máshogy nem lehet bírni, ha jól értem ez a kíváncsiságuk lényege, hát haha) és az az igazság, hogy hiába telt el ez a sok év és hiába hiszem, hogy már nyugodtan tudok beszélni erről, hiába old meg (majdnem) mindent az idő, valahogy mostanában mégiscsak nagyon nehéz beszélnem erről, mert talán mégsem old meg mindent az idő (mennyi idő?). Az apukám halálát különösen nehéz szívvel emlegetem (és szinte senkinek nem mesélem el hogyan halt meg, furcsa szégyent érzek az öngyilkossága miatt, ami számomra érthetetlen, de így igaz) és egyáltalán, a szánakozó tekintetek, meg az ó, ilyen fiatalon már elvesztette a szüleit mondatok teljesen kikészítenek újabban - talán éppen azért, mert azt gondolom, hogy aki még nem vesztette el a szüleit (és különösen az anyját) az semmit nem ért ebből a hiányból. Ami persze nem baj, tök jó neki, csakhát izé...nem szeretem a semmitmondó, kötelező szomorkodást. 

Egyedül a szép kis Lénámra nem haragszom, mikor az anyukámról kérdezget és végül összegzi, hogy Zsuzsi, az anyukád már meghalt, már nem beszél. 

plattyant

A negyvenedik születésnapomon Marci Londonban lesz egy konferencián, hát elég nyomorultul érzem magam emiatt főleg, hogy én nem tudok vele menni, az jut eszembe róla, mikor a gyerekek második születésnapját San Giuliano Termében ünnepeltük hármasban - pár napja költöztünk oda Amerikából és Marci hazajött Budapestre, hogy kivigye a kocsit meg a gyerekágyakat; csak halkan merem mondani, hogy teljesen hajmeresztő, amit mi végigcsináltunk a gyerekekkel -; emlékszem, jobb híján rántottát ettünk és én a születésüket hírül adó sms-t olvasgattam, hogy emeljem az ünnep fényét. 

slave to the wage vol.564723986712

Bár a munkám tényleg izgalmas, sokat tolmácsolok, mindenféle anyanyelvivel - ausztrál, ír, ilyen-olyan amerikai, nagyon brit - kommunikálok, lótok-futok, azért ez a gondolat még mindig - sőt, a sok túlórám miatt egyre inkább - megállja a helyét.








PS.: Ma egyébként megkaptam az első kritikát is - bár az angol néni nagyon igyekezett nem negatív éllel mondani, ők úgy látom rettentően vigyáznak arra, hogy még a kritikát is nagyon kedvesen fogalmazzák meg -: állítólag túl sokat beszélek a saját véleményemről tolmácsolás közben, hát, izé...igen, ez így van, nem vagyok egy fordító robot és nehezen fogom be a szám, ha valamiről nagyon van véleményem (mindenről nagyon van természetesen). 

ahogy a dolgok vannak

Azért a legeslegjobb dolog a munkában az, hogy végül hazajöhetek a szép családomhoz. 

Tényleg, őszintén mondom: a gyerekek tökéletesen helyrerakták a karrierhez való viszonyomat - igaz, én eddig is azt gondoltam, hogy a karrieresdi nagyrészt mutatvány a bolhacirkuszban (kivéve, ha rettentő okos vagy kreatív valaki és szenvedéllyel űz valami fantasztikus hivatást), de a gyerekekkel valahogy már végképp a helyére került minden és tényleg nem látok semmi mást igazán fontosnak. Ugyanakkor ez azért is jó, mert távolságot tudok tartani és semmitől nem leszek különösebben ideges vagy feszült. 

Egyszer majd elmesélem, hogy mi a munkám, csak most rohannom kell a gyerekeket abajgatni, sajnos rengeteget kell túlóráznom most, keveset találkozunk (erről fogok többek között nyivákolni hamarosan). 

--------------------------

Úgy elidegenedik az ember a blogjától ha tele van mindenféle mással a feje; pedig régen, a magányos időkben olyan nagy barátom volt nekem ez a jó kis dühöngő. Persze egy csomó mesélnivaló van, de mire idejövök, valahogy semmit sincs kedvem elmesélni mégsem, 





hú, tényleg nincs kedvem

"receive with simplicity everything that happens to you" vol.2.

Igazából levegőt venni sincs időm, de szeretném elmesélni, hogy ma a gyönyörű angolsággal beszélő angol főfőnök megkérdezte, hogy angol* vagyok-e (énnemtom mi van ezekkel, de tetszik a dolog), meg aztán hazafelé a héven egy bolond bácsi kényszerített, hogy elmagyarázzam az internetet.






*vicces ez a sok angol egy rakáson, de így hagyom, tetszik - olyan jól szimbolizálja azt, amit most csinálok: annyit beszélek angolul egy nap, hogy már a szomszéd néninek is gudívninggel köszönök. 

"receive with simplicity everything that happens to you"

Lassan nyitnom kéne egy 'halál' vagy 'rákos családom' sorozatot - nem, ez nem vicces, de kínomban már elkezdek röhögni ezeken asszem -: ma kiderült, hogy a nagymamámnak áttétje is van, én meg megint elkezdtem felébredni és nem visszaaludni hajnalban (ez van olyankor, mikor valaki rákos a családban, annak idején az anyámmal kezdődött azt hiszem). 

Hajnalban eszeltem ki egyébként azt is, hogy hát micsoda butaság nyafogni azon, hogy az élet kibabrált a családommal, hiszen minden családdal kibabrál így vagy úgy. Aztán az is eszembe jutott, hogy a nagymamám bizony már 87 éves és valamiben egyszer csak meghal az ember. 

Ezek tulajdonképpen megnyugtató gondolatok és azon imádkozom nagyon, hogy ne kezdjék vadul kemózni, mert tönkreteszik azt a kevés idejét is, ami valószínűleg hátravan. 

Különben az élet mindig úgy csinálja velem, hogy valamit elvesz, de cserébe kapok valami mást (vagy fordítva): pár nap után úgy látom, hogy ez életem eddigi legérdekesebb munkája. 

Jó nehéz, jó fárasztó és sok túlórával jár (ez a gyerekek miatt nagyon fájó pont, majd nyafogok erről részletesebben), de azt hiszem ez végre valami olyasmi a tanításon kívül, amit megéri megtanulni, mert van értelme és tudok vele azonosulni.






PS.: Egyébként meg dagad a mellem a büszkeségtől: ma egy amerikai tanár megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mert ő úgy gondolta angol (mondjuk fel nem foghatom miért, tök amerikai akcentusom van - jó, nyilván magyar-amerikai, de értitek -, annak idején Londonban meg azt nem akarták elhinni sosem, hogy nem vagyok amerikai), hah, na tessék.
És a főnököm meg is dicsért egyszer - ez egyébként megtörténik az amerikai főnökökkel; cinikus, kiábrándult magyarokat (engem) nagyon meg lehet hatni ilyesmivel. 

"csend és hó és halál"

Jaj, hát olyan nemistudom már milyen ez az élet. 

A nagymamámnak van egy tumor a mellében - már régen észrevette, de titkolta. 

A nagynénémnek már megint van egy tumor a mellében (annak idején az anyukám rákjával egyszerre derült ki az ő rákja, plusz a nagybátyámé: a három testvér szinte egyszerre lett beteg. Azóta az anyukám és a nagybátyám már meghaltak, a nagynéném meggyógyult.); mindkettőjüket megműtik hamarosan.  

Régen nagy családi ebédek voltak vasárnaponként, sokan voltuk, körbeültük az asztalt, most meg már alig vagyunk és alig élünk; olyan nagyon szomorú ez, ahogy lassan eltűnik mindenki. 

Sosem értettem a vadmagyarokat, akik a nemzethalált vizionálva sírdogálnak egy sarokban: ki nem szarja le a nemzetet, meg a fogyó magyart, amikor a családja fogy el szép lassan, de tényleg? 

terrible fours

Szóval, hát izé. A terrible twos semmi nem volt Marcika terrible fours-ához képest. Nagyon nehéz vele most, reszeli az idegeimet megállás nélkül és kábé úgy viselkedik, mint egy kamasz, nem viccelek (oké, nem megy el itthonról bulizni és nem nyomogatja a telefonját, de amúgy...). 

Amikor nagyon kész vagyok tőle, akkor Dr Spockot mantrázok: négyéves korban sok gyereknél megfigyelhető a nagyobb mértékű önérvényesítés, hetykeség, feleselés és provokáló viselkedés: ekkor ébrednek rá, hogy mindent tudnak, bár ez a felismerés - szerencsére - hamarosan megkopik. 

És mivel én vagyok az anyja és rettentően szeretem, ezért reszelheti az idegeimet ahogy akarja - mondjuk azért én is rosszul tűröm -, de azt vettem észre, hogy egy csomó ovistársával is komiszkodik és folyton összevész velük, ami viszont már nagyobb bajokat okozhat - amúgy is magányos típus (legnagyobb meglepetésemre egyébként), nem szeretném, ha elmarná magától a többieket. 

Valamelyik nap mentem értük az oviba és akkor is állt a bál - valami lányokat bosszantott, akik nekem árulkodtak és egy adott ponton zokogni kezdett, hogy vele már senki nem barátkozik, én meg persze vigasztaltam, mire azt mondta, hogy nem baj, mert ő úgyis csak velem akar barátkozni és közben ölelgetett meg sírt. Megszakadt a szívem akkor egy kis időre, nagyon nehezen viselem ezeket. 

Drága kis majmok, mennyi ilyet kell majd még végigcsinálni velük: barátságok, szerelmek mennek majd tönkre, csalódnak, magányosok lesznek, jaj, nem bírom majd idegekkel, látom előre. 

huh

Elkezdtem kifejteni, hogy miért nem érek rá írni, de annyira sok dolgom van, hogy nincs időm befejezni. Úristen, pedig még el sem kezdtem az új munkát.