Mért csak ez a két véglet van az anyák között? Az egyik fajta hisztérikusan misztifikálja az egész gyereknevelést és rózsaszín vattacukrot gyárt egy darab kakiból is akár, a másik fajta pedig a gyerekneveléssel járó szenvedést és gürcölést misztifikálja sokszor a végletekig.
Hogy én milyen vagyok? Hát...eddig elég negatív voltam, de most sokat változott bennem ez az egész, úgyhogy azt hiszem kezdek kialakítani valami egészséges egyensúlyt, de szép is lenne.
Igazából nem erről akartam írni, hanem azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy vajon az, aki rengeteg lombikot meg beültetést meg ilyesmit vállal, az 1, tényleg igazán, rettenetesen, nagyon szeretne gyereket és nemcsak valamiféle versenyszellem hajtja egy idő után, hogy "nem igaz, hogy csak nekem nem sikerül"? 2, aki lombikot és beültetést vállal és ezzel azt a kockázatot is, hogy esetleg hármasikrei lesznek, az törvényszerűen az átlagosnál jobban szereti a gyerekeket (és az átlagosnál strapabíróbb is) és automatikusan boldog ha sok gyereke születik végül?
És mindezekeből következik-e, hogy a sokáig sikertelenül próbálkozó szülők esetleg jobb - vagy agyonkényeztető, agyonféltő, ezért inkább rosszabb -, türelmesebb, megértőbb szülők lesznek éppen azért, mert nehezen jött(ek) össze a gyerek(ek)?
Vagy amint azt tudjuk jól, az ember könnyen felejt és egy rugdosós két éves kori hisztitől pont annyira dühbe jön egy gyerekéért hosszan küzdő, mint egy gyerekét öt perc alatt létrehozó?
Vajon számít-e hosszútávon, a nevelési stílusunkban az, hogy hogyan született gyerekünk? Biztos kutatják ezeket, szerintem érdekes kérdések.
Remélem nem sértem meg ezekkel azokat az olvasókat, akik éppen gyerekért küzdenek, engem egyszerűen csak érdekel, hogy vajon ez hogy van. Akinek kedve van, az majd úgyis megírja nekem biztos.
