szösszenet

... lejegyzett apró történések az életemből ...

Zöld tyúk

A tyúkkal hasonlatos – szeletelt kenyér, aprósütemény, bonbon, vagy bármi hasonló étek tálalására szolgáló –, mélyzöld színű üvegből készült edényke már messziről csalogatta a tekintetemet a bolhapiacon. Odaérve kézbe vettem és kicsit lebiggyesztett szájjal - mintha nem nagyon érdekelne - ímmel-ámmal kérdeztem meg az árát.

-         Ezer forint – mondta vásárlási szándékomat összehúzott szemöldökkel fürkészve a gazdája.

Hmmm. Nagyon baráti árnak ítéltem, ezért meg sem próbálkoztam az ilyen helyen elvárt alkudozással, hanem letettem a tyúkocskát, azzal a szándékkal, hogy előhalászom a táskámból a pénztárcámat.

-       Nyolcszázért viheti! – igyekezett közölni az árus, aki nyilván félreértette a mozdulatomat.

Sietve fizettem, ügyelve, észre ne vegye rajtam az elégedettséget, mert az arcán szétterülő széles mosoly elárulta abbéli örömét, hogy sikerült megszabadulnia egy kacattól.

Jóval drágábban is megvettem volna. A tárgy maga is megtetszett, de annak okán még inkább, hogy bugyoláltan őrzött, régi emlékeket idézett fel bennem:

Apró-cseprő lányka voltam, Édesapám szeme-fénye. Amikor csak tehettem, körülötte tébláboltam, meséért nógatva. Meghitt percek voltak ezek. Odafészkelődtem az ölébe, szúrós bajszát szinte most is érzem, ahogy hangosan puszit cuppantva az arcomra, nekilátott Árgyélus királyfi történetének.

Pisszenés nélkül, tágra nyílt szemmel hallgattam, nem bírtam megunni ezt a mesét. Az is igaz, minden alkalommal tett bele valami kis csavart, hol egyik, hol másik általam is ismert, létező személyt, állatot, helyet beleszőve.

Amikor nagyon fáradt volt, akkor sem utasította el mese iránti vágyamat, cinkos kacsintással kérdezte: „elmeséljem a Zöld tyúkot?”, mire én rögvest huncutul rávágtam, hogy „igen! igen!”. Ő pedig kezdte:

-   Volt egyszer egy kislány, aki kérlelte az édesapját, hogy meséljen. Az édesapja, noha nagyon fáradt volt, beleegyezett, és megkérdezte lánykáját, hogy: „elmeséljem a Zöld tyúkot?”, aki ugrándozva kiabálta, hogy: „igen! igen!”, és az édesapja elkezdte:
-  Volt egyszer egy kislány, aki kérlelte az édesapját, hogy meséljen. Az édesapja, noha nagyon fáradt volt, beleegyezett, és megkérdezte lánykáját, hogy: „elmeséljem a Zöld tyúkot?”, aki ugrándozva kiabálta, hogy: „igen! igen!”, és az édesapja elkezdte:

-    Volt egyszer egy …

Sokszor eljátszottuk ezt, és sohasem voltam csalódott miatta. A Zöld tyúk az összetartozást, a szeretetet, a soha el nem utasítást jelentette. Sajnos nem sokáig. Nyolcadik évemet tapostam, amikor egy szomorú őszi napon Édesapám sietősen felköltözött a Mennyországba, hogy az angyalkáknak meséljen Árgyélus királyfiról, vagy, ha nagyon elfáradt, akkor a Zöld tyúkról.

K.C. Molnár Márta

Szódabikarbóna

Párolom az ebédre szánt pörkölthöz a vöröshagymát és automatikusan nyúlok a szódabikarbónáért. 

Furcsa dolgok az emlékek. Fél évszázad távolából is frissen csengve varázsolják elő rég elporladt nagymamám szavait. Megáll kezemben a fakanál, ahogy a régmúltból szól hozzám:

- Kislányom, dobjál a hagymára egy késhegynyit a szódabikarbónából!  Kell bele, szétesik tőle! Jó sűrű szaftot csinál a pörköltnek! A stelázsin találod, egyik befőttesüvegben!

Hmmm... hány és hány pörkölt került már le a tűzhelyemről, és a vöröshagymát az összesben megszórtam késhegynyi szódabikarbónával.

Az én Édesmamám - ugye milyen kifejező, szép szó?, így hívtam Édesapám szülőanyját - hat elemit végzett, egyszerű parasztasszony volt, de annyi talentummal, amennyi a jelenkori tanulási lehetőségeket tekintve, a professzori címig vihetné. 

Alakját visszaidézni én már csak a hatvanas életéveinek végéből, és a hetvenesek elejéből tudom. Felrémlik, ahogy keddenként tele cekker kölcsönkönyvvel megjelenünk - félárva unokájaként mindenhová magával hurcolt - a poros, dohos szagú,  zsúfolt, falusi kis könyvtárban. 

Édesmamám rengeteget olvasott. 

Akkoriban én még csak meséskönyveket böngésztem, de nagy örömmel maradtam nála éjszakára is, hogy a szalmazsákos, derékaljas ágyon mellé fészkelődve, egy magyar nábob és fia, Kárpáthy Zoltán; Noszthy Feri; Wibra Gyuri és a glogovai pap húga, Veronka; Cecey Vicuska és Gergő; máskor meg az aranyember Tímár Mihály; vagy a kőszívű Baradlay három fia történetét hallhassam fél éjszakán keresztül. Nem felolvasás volt ez, emlékezetből gombolyította elém a regények fonalát, olyan természetességgel, hogy a szereplők a szoba sötétjében megelevenedtek képzeletemtől. 

Jóval később - amikor már magam olvastam mindezt - jöttem rá, hogy milyen hitelesen, a lényeges szavakat, kifejezéseket is átadva nyitotta ki előttem az irodalom és a történelem kapuját.

Nem tudom, hogy a könyvekből merítette-e, vagy szájhagyomány útján terjedő népi megfigyelés alapján, de Édesmama a gyógyfüvekhez is értett. No, ennek akkoriban nem örültem annyira. Ha télen meghűltem, kevert, kutyult, forralt, majd borzasztó ízű löttyöt itatott velem, aminek folyományaként a náthám, köhögésem másnapra elillant, míg az osztálytársaim legalább egy hétig maradhattak otthon ilyesmivel. 

Mennyire sajnálom most már, hogy nem ismerem mindennek a receptjét!

Arra viszont emlékszem, hogy csipetnyi szódabikarbóna egy pohár vízben néhány cseppnyi ecettel elegyítve, a legádázabb gyomorrontásomon is segített.

S hogy a főzéshez visszatérjek, ha a habarásnál a tej - aminek akkoriban még volt köze a tehénhez - kissé összekapódott, kevéske szódabikarbónától szépen kisimult.

K.C. Molnár Márta

Aranyeső

Régi, mégis üde történetet idézek fel.

Elsőszülött kisfiamat sajnos idejekorán bölcsődébe kellett hordanom. A szívünk szakadt meg a kezdeti időkben. A dadus türelemmel hámozta le rólam a másfél éves, bömbölő gyerkőcöm nyakam köré fonódó karocskáit és derekamat ölelő lábacskáit, de semmiféle játékos figyelemelterelés nem használt, hangos zokogása még az épületen kívülre is hallatszott. Sietve kapkodtam a lábaim, hogy minél kevesebb ideig halljam. Nyeltem a könnyeimet, ami nem mindig sikerült. Szerencsére nem tartott sokáig ez az időszak, kisfiam hamar beszokott a közösségbe, eleinte csak fegyelmezetten tudomásul vette, később megszerette a bölcsit.

Történt egy tavaszi napon, hogy a nagymamától indultunk kora reggel. Sárga vadvirágokkal terített rét melletti buszmegállóban várakoztunk. 

Kisfiam madárként csiripelt, szinte röpködött a virágok látványától, és folyton kérdezgetett:

- Mi az? Ez mi?

- Gólyahír – válaszoltam.

Odaszaladt, tépkedett egy-két szálat, és nagy hapcizást mímelt.

Megjött a busz. Felszálltunk, és ő egész úton markában szorította kis csokrát. 

Amikor a bölcsődéhez értünk, mutatóujját a kapu mellett sárgán pompázó bokorra irányítva, ujjongva kiabálta:

- Gólyahíl! Gólyahíl!

- Ez nem gólyahír – javítottam ki –, hanem aranyeső.

Kisfiam megállt, terpeszállásban megvetette lábait, és szemöldökeit összehúzva homlokát ráncolta. 

Látszott, hogy erősen gondolkodik, majd bizonytalanul megszólalt:

- Nem esző az, nem tepeg...

K.C. Molnár Márta

Nem csak mi neveljük a gyermekeinket, ez fordítva is igaz

Egy derűs augusztusi napon, tízéves fiammal a Parlament környékén sétálgatva, lementünk a Dunához. Jó ideje nagy szárazság volt már, a víz nem ért az első lépcsőfokig sem, kilátszottak a part menti kövek. A lépcsőn lefelé lépkedve fél úton leültünk, figyeltük a vontatott uszályokat, beszélgettünk.

Egyszer csak a fiam váratlanul és sietősen megindult lefelé a vízhez, így én is felpattantam, hogy utána menjek.

Nagyfiúnak tartotta már magát, szó sem lehetett arról, hogy megfogjam a kezét, csak haladtam mellette. Nem mondott semmit. Amikor leért, tenyereiből kis tartályt képezve markát a Dunába merítette, és a kezei közé szorult vizet kiemelve, szaporán felfelé indult a lépcsőkön. Követve észrevettem, hogy ahol az imént ültünk, a szél által a lépcsőfokok szegletébe hordott porban megeredt egy apró növény. Fiam fölé hajolt, és utolsó cseppjéig rácsorgatta markából ... az életet.

K.C. Molnár Márta

Édes anyanyelvünk

Az igeragozást az általános iskola ötödik osztályában oktatták az én időmben, de egy-két éves korban, amikor beszélni tanulunk, már alkalmazzuk. 

Ennyi idős lehetett a kisfiam is, amikor felfogta, hogy az „m” hanggal végződő szavak többségükben azt jelentik, hogy azt a valamit ő birtokolja: cumim, játékom, csokim… 

Éles ésszel arra is rájött, hogy a „d” hanggal végződő szavak viszont a mások tulajdonában lévő tárgyakhoz kötődnek: cumid, játékod, csokid. 

Sehogy sem illett az eszmefuttatásába a „kád” szó, és az a világoskék színű, műanyag, kedvenc kis kád, amiben annyira szeretett pancsolni, és ami kizárólag az övé volt. Nem is hagyta ennyiben a dolgot, folyamatosan és nyomatékosan „kám”-nak nevezte.

K.C. Molnár Márta

Telefon

Az okostelefonok világában felnövő nemzedék számára elképzelhetetlen, hogy egy emberöltővel ezelőtt évtizednél is többet kellett várni, hogy a vonalas telefont végre bekössék a lakásunkba.

Nővérem, valami szerencse - de az is lehet, hogy ismeretség - folytán, viszonylag gyorsan hozzájutott a piros készülékhez. Kisfiam két és fél éves volt akkoriban. Mi még csak áhítottuk az otthonunkba ezt a 'csodát', így aztán nagyon tetszett neki a nagynénje készüléke, leginkább, hogy valaki beszél belőle. Valahányszor megcsörrent - a játszadozásban megtorpanva - tágra nyílt tekintettel hallgatta, ahogy a nővérem bejelentkezett:

-  Halló, itt Kovács lakás.

Egyik alkalommal kisfiam egyedül volt a szobában, amikor a telefon berregni kezdett. Apró lábaival gyorsan odaszaladt, izgatottan felkapta és füléhez illesztette a kagylót.

   - Halló, itt … - és elakadt, nem jutott eszébe nagynénje vezeték neve, de némi töprengés után frappánsan megoldotta a problémát - … itt házikó.

K.C. Molnár Márta

Fegyelmezés

Idősebbik fiam három éves lehetett, amikor Miskolcon élő nővéremet meglátogatva egy étteremben ebédeltünk. A fiam unta az egy helyben üldögélést, próbálkozott ezzel-azzal, hogy magára vonja a figyelmet, míg nem a nővérem megelégelve a dolgot, ennyit mondott neki: 

- Ha nem hagyod abba a rendetlenkedést, a pincér bácsi összead, meg kivon. 

Nem volt könnyű megállni nevetés nélkül, nehogy a hatást közömbösítsük, mert ezek után olyan szépen ült és evett a fiam, hogy magunk is meglepődtünk rajta. Nyilván fogalma sem volt a 'fenyegetés' lényegéről/lényegtelenségéről, de a 'ki tudja mit jelenthet' ismeretlensége lenyűgözően hatott.

K.C. Molnár Márta

A 7-es buszon

Elillannak az évek, már az alábbi történet is évtizedekkel mérhető.

Fiatalabbik gyermekem idejekorán kíváncsi volt az anyaméhen kívüli tágas, világos, zajos, napsütötte, eső áztatta, szélfútta világra, de türelmetlenségéért alaposan megfizetett: mozgásában élete végéig korlátozva lesz.

A Pethő Intézet akkoriban még csak épült, így óvodásként elődjébe, a Villányi útra hordtam. Aki utazott már Pestről Budára munkakezdés előtti és munkaidő utáni napszakban a 7-es busszal, annak van némi elképzelése arról, hogy már csak ettől sem teltek unalmasan a napjaim.

'Kedvenceim' leginkább a téli időszakok voltak. 

A jó melegen felöltöztetett 4-5-6 éves, járni nem képes, tizenhúsz kilós gyerkőcöt 'felpenderítettem' a magam télikabátján az ölembe, 'vállamra kaptam' még a - személyi iratainkat, bérletet, pénztárcát, zsebkendőt, kis üveg teát, kekszet, kisautót, vagy valami más apró játékot rejtő - táskámat is, és így mindenestől, 'fellibbentem' - az embert próbáló magasságú három lépcsőfokon - a buszra. Kapaszkodni nem igen tudtam, hisz mindkét karomat a kisfiam súlya foglalta le. 

Előfordult, hogy kaptunk ülőhelyet, többnyire idősebbektől, de az esetek többségében inkább megrovó, szúrós pillantásokkal illettek, amelyek mögött látszott a gondolat is: 

- Milyen ocsmány dolog ekkora gyereket ölbe kapni, hogy letehesse a seggét. No, nem! Ha ölbe vetted, cipeld! Majd leteszed, ha eluntad.

Valójában nem is háborodtam fel rajtuk, jó érzés volt, hogy azt hiszik egészséges a gyermekem. Attól meg nem kellett tartanom, hogy elesünk, a tömeg kicövekelt bennünket rendesen, bizonyára egyedüliként örültem embertársaim ilyen közelségének.

Egyik este 'elsztoriztam' otthon a férjemnek valami érzékenyebben érintő esetet, nyilván szelepet nyitva ezzel a felgyülemlett feszültségnek is. Fogalmam sem volt arról, hogy kisfiam kagylózva hallgatja szobájában a beszélgetésünket.

Másnap reggel a buszon, a szokásos álmos, unott arcú emberek némaságát az ölemben nyakamba csimpaszkodó gyerek vékonyka cérnahangja kissé selypítve, de magabiztosan törte meg:

- Kélek szépen ülőhelyet, melt mozgásszélült vagyok, azélt cipel az anyukám!

Akár a Himnusz éneklését is elkezdhettük volna, egyszerre mindenki talpra szökkent és a fásultságból kizökkentett, érdeklődő tekintetek a hang forrását keresték.

Életem során talán akkor voltam leginkább zavarban...

K.C. Molnár Márta

Barátságos barátságtalansággal a barátságról

Valahol ezt olvastam: 

"Kétféle ember van, aki megmondja az igazat, és akinek vannak barátai." 

Ütős a mondat, és első nekifutásra igaznak is tűnik, de ha gondolataiddal néhány pillanatra is körülöleled a témát, bugyognak a kérdések: 

Barát-e az, aki nem viseli el tőled a szemébe mondott igazságot? 

Barát-e az, akivel virágnyelven kell beszélned; vagy elhallgatnod; esetleg hazudnod is, hogy melletted maradjon? 

Valóban, az emberek inkább szeretnek csipegetni a mézragacsos hazugságokból, mint belehörpinteni a sokszor keserű valóságba. A méh is szívesebben tér vissza a színével hivalkodó, illatával kábító virágra. 

Úgy gondolom, valóban kétféle ember van: mosolyember és grimaszember.

A mosolyember fülig szaladt mosolya addig széles, amíg szemben áll veled, s mihelyst kikerülsz a látószögéből, azonnal grimasszá aljasul. 

A grimasszal szembesítés tükre a valóságnak! Ha rút kiskacsa vagy, nem fogsz benne fehér hattyút látni! A grimaszembertől ezt kaphatod.

Hogy melyik a barátod? Attól függ, te magad mosolyember, vagy grimaszember vagy-e.

K.C. Molnár Márta

Mindenszentek napján

1963-ban járunk – két évvel Gagarin űrutazása után – Mindenszentek napján, ami a szocializmusban munkanap. Borongósan hideg van, mintha az időjárás is az elhunytakat gyászolná.

Édesanyám nagydarab szenet rak a konyha sparheltjének tűzterébe – kicsit lefojtva vele a parazsat, hogy lassan égjen el, melege hosszan kitartson –, és a lábosban lévő ételt odateszi a platni átellenes sarkára, ahol sem kihűlni, sem megégni nem tud. Mozdulatát szavakkal is kíséri, talán nekem mondja, vagy inkább csak magának:

-         - Apád nemsokára hazaér a munkából, biztosan éhes lesz.

Én már télikabátban várom, hogy induljunk a szomszéd faluba, Oszkár nagyapa sírjához. Gyalog megyünk, a vasút mellett, arra közelebb van, csak 4-5 kilométernyire, és édesanyám – most is, mint minden évben – elmeséli, nagyapámat hogyan vitte el három nap alatt a tüdőgyulladás, amikor még ő is kislány volt.

Nem tudom felfogni még a halált, rövidke életemben nem szembesültem vele, így hát számomra egyféle kalandnak számít a temetőbe menni, újra és újra meggyújtani a szél által minduntalan eloltott sok-sok gyertyaszálat. 

Látványos és magasztos is, ahogy az ősz kora délutáni szürkületében a hegyoldalon nyújtózkodó temető emberkoszorúkkal körülvett, és krizantémokkal díszített mindegyik sírján, mint ezernyi aprócska csillag, világítanak a gyertyák lángjai; s a jelenlévő sok-sok ember ellenére, itt valahogy elhalkul és szinte lassított felvétellé csendesül az élet.  Az 'emberek' kalapot, az asszonyok fekete fejkendőt viselnek a szokás szerint, és az újonnan érkező ismerősöket is inkább csak szempillantással, fejbólintással üdvözlik.  

Nagymamámmal, nagynénémmel és nagybátyámmal együtt halkan imádkozunk nagyapám sírhantjánál. S egyszer csak – mindenkinek a tekintetét magára vonzva – ezt a földöntúli nyugalmat a távolban kirajzolódó ember sziluettje töri meg, aki, amennyire a hegyoldalon felfelé csak lehet, szinte fut a sírok között, egyenesen a mi irányunkba. Liheg, mikor odaér, rám néz, majd hirtelen elfordul és anyám füléhez hajolva belesúg valamit. Rémület tükröződik édesanyám arcán, kézen fog, és csak annyit mond: 

-        -  Gyerünk.

Még szívesen gyújtogatnám a gyertyákat, de észlelve a többiek sugdolózásából fakadó riadalmat, nem ellenkezem. 

Mindannyian ott hagyjuk nagyapa sírját, sietős léptekkel indulunk lefelé. Ahogy a sírhantok közt haladunk, innen is, onnan is emberek csapódnak hozzánk, valóságos csoportosulássá válunk, miközben néha megüti a fülemet az egymásnak halkan súgott név: „Centeri Lajos”. 

Gyalog, sietős léptekkel megyünk hazafelé, és az emberek csendben velünk tartanak. Érzem, hogy nagy baj lehet, nem kérdezősködöm, valamiért egyfolytában csak arra tudok gondolni, hogy édesapám jóízűen eszi a sparhelt szélén melegen hagyott ételt.

Amikor az út kanyarja mellett lévő templomhoz érünk, már rálátunk a házunkra, ami előtt a fél falu népe ott sokasodik. (Később mondták, a hírre az ottani temetőből is sorra szivárogtak le az emberek, hogy Centeri Lajosért a háza előtt imádkozzanak.) Szó nélkül nyitnak utat maguk között, beeresztve bennünket az udvarra, és akkor valaki hangosan mondja ki a szót: 

- Meghalt. 

Édesanyámból felszakad az eddig visszafojtott zokogás. 

A bejárati ajtót én kulcsolom ki, első pillantásom a sparhelt hátsó szélén lévő lábosra esik, ami úgy van ott érintetlenül, ahogy hagytuk. Nem sírok, a szemem száraz, úgy érzem a mellkasomon belül, a szívem tájékán potyognak a könnyeim.

Valamikor később – talán a temetés után – elmondták, hogy édesapám a munkahelyén rosszul lett, infarktust kapott, s röviddel azután meghalt. Az utolsó szava az volt: Mártikám. 

K.C. Molnár Márta

Gólya, gólya ...

Minap a kerti munkák jóleső fáradtságát a terasz nyugágyára leheveredve pihentem ki, mélán belefeledkezve az égen vonuló bárányfelhők gomolygó játékába, amikor a világoskék és fényes-fehér látványt egy szárnyait szélesre tártan átsuhanó gólya hasította ketté. 

Közel élek a nagyvároshoz, errefelé gólyát az elmúlt évtizedekben csak a Mezőgazdasági Múzeumban láttam. Érdeklődő örömmel követtem a tekintetemmel, amíg apró ponttá válva bele nem merült a messzeségbe... - múltamba.

A gyermekkorom elillanását nyomon követő falusi porta felfutott a domboldalra, ahonnét esténként a csűrben felhalmozott széna édeskés illatát terítette szét a lenge fuvallat. 

Ó… a csűr! ... - tetején, a gólyapár által vesszőből épített, és minden tavasszal gondosan rendbe hozott, tollakkal, fűszálakkal puhára bélelten kerekedő fészekkel - ... hmmm…, nincs az a tervezőasztalokon megálmodott városi szuper játszótér, ami felülmúlhatná a megannyi lehetőséget, amit nekem gyermekként kínált. 

Például, hogy eszmélésem óta minden év nyári időszakában nyomon követhettem, a népesen belakott gólyafészek hosszú lábú, hosszú csőrű, kecses madarainak életét, gondoskodó összetartozásukat, a költést, később a fiókák szűnni nem akaró éhségének folyamatos csillapítását. S azt is, ahogyan a kicsik szárnyaikat meglebbentve, eleinte csak a fészek fölött ugráltak egyre magasabbra, mintha táncot járnának, majd rövid siklórepülésre merészkedtek a biztonságos 'otthon' körül. Végül egyre jobban felbátorodva, a szülőpárral együtt elhagyták a fészket, hogy maguk keressék meg a közeli réteken, kristálytiszta vizű patak parton a bőségesen 'feltálalt' eleséget. 

A kelepelés hozzátartozott az életünk mindennapi zajához, inkább az volt furcsa, ha nem hallottuk. 

Amikor az időjárás hűvösebbre fordult, érezni lehetett a készülődésüket. Nem tudnám megmondani miből, de így volt. Génjeik üzenték a közelítő telet, így aztán a túlélés lehetőségét ösztöneiktől vezérelve, hamarosan útra keltek a távoli Afrikába.

Komor ürességgel tátongott a hátrahagyott fészkük. Nagyon hiányoztak. Emlékszem, kisgyerek voltam még és sírtam. Édesapám vigasztalt:

- Nemsokára vastag, puha hótakaró fed be mindent. Szánkózol, hóembert építesz, hógolyózol, s mire mindezt megunod, újra virágba borulnak a fák, és meglásd, a gólyák is visszajönnek. Itt van az otthonuk, meglátod, tavaszra hazajönnek.

Amikor a csikorgó tél elmúltával megpillantottam az első magasban köröző gólyát, boldogságtól ujjongva, ugrándozva harsogtam, mint ahogy eddig minden év kikeletén tettem:

- Gólya, gólya vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! Gólya, gólya vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! Gólya, gólya vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! ... 

Észleltem, hogy Édesanyám kilép az ajtón és rohan felém, azt gondoltam velem fog örülni, de a következő pillanatban hatalmas pofonja csattant az arcomon. Megdöbbent értetlenségemet látva, tettlegességbe csapó dühét zavarodottan, ekképp indokolta:

- Apád ősszel halt meg, te meg itt… itt... itt... zajongsz! Nem illik! Szégyelld magad!

Sem előtte, sem utána, soha többet nem ütött meg.

K.C. Molnár Márta

"Désiné"

Már két hete ültem reggeltől estig az egyik ágy mellett a kórházi szoba fehér falai által határolt reménytelen keserűségben. Kezem hol Édesanyám homlokát cirógatta, hol meg automatikusan összekulcsolódott, amíg magamban az imáimat mormoltam. Kilencvennégyszer virult ki számára a tavasz, és én tudtam, hogy a kilencvenötödik madárcsicsergős kikelet a hegyek közt megbúvó kis falu temetői csendjében már nem veri fel örök álmából. Időnként az arcomon legördült egy-egy könnycsepp, de nem sírás volt ez, inkább csak a szívem szorításának enyhítése.

A szeme csukva volt, arcát a kábító fájdalomcsillapítók mozdulatlanná dermesztették. Nem sejthettem, hogy a tudata itt tartja-e még, eljut-e hozzá a hangom, de meséltem, meséltem, meséltem neki rendületlenül... mindazt, amiket kisgyerekként tőle hallottam... az Ő életét.

Először a gyerekkoromban együtt töltött évek eseményeit idéztem fel. Sok-sok egyéb emlék újraélése mellett ismét csattant az arcomon az a mostanra már édessé vált pofon is, amit kilenc éves koromban, Édesapám halálát követően kaptam tőle, mert a csűrre megérkező gólyákat tavasszal "Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát!" mondókát kiabálva üdvözöltem. Magam sem vettem észre, hogy történetről történetre egyre visszafelé lépkedtem az időben.

Újra életre keltek a már rég halott nővéreim, akiknek a kettős lakodalmát a legvészesebb rákosi korszakban, néhány hónappal a forradalom kitörése előtt tartották meg. A beszolgáltatások, padláslesöprések időszakában egyszerre két lánynak a bútorhozományát, kelengyéjét kiállítani, plusz a falu közösségében elvárt lakodalmat megtartani, nem volt egyszerű feladat. A dupla esküvőre a házunktól nem messze lévő templomban került sor, és a lakodalmas mulatsághoz az udvarunkon felállított nagy sátor alatt cigánybanda húzta a talpalávalót a megterített asztaloknál. Édesanyám büszkén emlegette, hogy még klarinétost is sikerült szerezni. Az ifjú párokat pedig díszesen felcicomázott, csengettyűs lovas hintókon vitték a szomszédos faluba, a vőlegényes házakhoz. 

Peregtek a percek, órák, napok, s én lapoztam visszafelé Édesanyám életében. A háborút, a második világégést sem hagyhattam ki. Amíg Édesapám a fronton próbált életben maradni, a kicsi és még kisebb lányaival magára maradt, mindössze húsz éves, semmilyen jövedelemmel nem rendelkező felesége nap, mint nap, a hátországban küzdött a megélhetésért. Föld volt, örökölten hozták a házasságukba, de a lovakat be kellett szolgáltatni a katonaságnak, csak az öreg jószágokat hagyták meg a gazdáiknak. Ám, ha nagy a baj, nagyobb az összetartás is, mindig akadt valaki a faluban, aki kölcsönadta a lovát, és olyan is, aki megsajnálta az ekevas mellett erőlködő vézna fiatalasszonyt, és segített felszántani a földet. Édesanyám pedig vetett, ültetett, kapált, aratott, krumplit ásott, mert ha búza és krumpli volt, akkor már nem lehetett éhen halni, és füvet csipegetve néhány csirke is elkapirgált az udvaron.

Szavai szerint az igazán szörnyű az volt, amikor az asszonyokra kiéhezett román és orosz katonák egymást váltva vonultak át a falun, hosszabb-rövidebb ideig elszállásolva magukat. Az oroszok bevonulásakor éppen a frissen sült, nagy, kerek kenyereket szedte ki a kemencéből, amikor betódultak a házba, és az egyik katona a saját nyelvén fennhangon hablatyolva, megmarkolta a fenekét. Ő pedig hirtelen felindulásában a forró kenyeres-lapáttal csapott a kezére, nem mérlegelve, hogy ezért agyonlőhették volna. Abban a pillanatban lépett be egy tiszt, aki kiparancsolva a közlegényeket, valamiféle papírlapot lobogtatott, hogy rekvirálja a házat parancsnoki szállásnak. Ez a parancsnok (talán neki is voltak gyerekei a hazájában) az embertelenségben is ember tudott maradni, időnként adott a saját ellátmányukból valami kincsnek számító ennivalót az akkoriban kisgyerek nővéreimnek.

A kórházi ágynál átmesélt napok alatt sok-sok évtized pörgött vissza, elvitt a huszadik század harmincas éveinek elejére. Felelevenedett az a forró nyári nap is, amit 13 éves kislányként élt meg az Édesanyám. Imádott apja parasztgazdaként a földeken dolgozott, és késő délutánra járt az idő, amikor a nehéz munkától, meg a tűző nap hevétől átizzadva hazafelé indult. Az útjába eső forrás hűs vizével szomját oltotta, és másnap reggel hiába várta a határban a sok dolog, magas láza nem engedte felkelni az ágyból. Harmadnapra pedig elvitte a tüdőgyulladás.   

'Egyszer lent, egyszer fent.' - tartja a mondás. Így volt ez Édesanyám életében is. A következő néhány év az ifjúság boldogságát, a szerelmet hozta.  Mindössze 15 éves volt - de az időtájt ez már eladósornak számított - amikor a vasárnap délelőtti mise után szokás szerint a 'lyányok' viseletbe öltözve, pártával a fejükön, négyen-öten egymás karjába karolva, és ha kedvük úgy tartotta, nótára fakadva korzóztak a falu főutcáján. A kis falucskában akkoriban autó még nem verte fel az út porát, a karéjban sétálgató lányokat legfeljebb egy-egy arra zötykölődő szekér kerülgette, no és a legények, akik danolászva, incselkedve kísérték őket. Tavasztól őszig ez volt az ismerkedés színhelye, a hideg hónapokban pedig az estéről estére mindig más család házánál megtartott fonó.

Történt egyszer - valami sátoros ünnep alkalmával -, hogy a kacarászva korzózó lányok felé lóháton feszítő, nyalka levente közeledett. Szemét le nem vette a legtakarosabb küllemmel megáldott leánykáról, s a kantárszíjat megrántva, hátsó két lábára ágaskodó, hatalmasat nyerítő lovával hívta fel magára  a figyelmét. 

Szerelem lett ebből első látásra, rá egy évre megtartották az esküvőt is. 

Ideje is volt 16-17 évesen ’bekötni a lyány fejét’, mert aki még a huszadik évét is pártában töltötte, ’nem vót kapós a legényekné’, 'vénlyánynak' számított, önmaga és a családja szégyenére. Édesanyámat ez a veszély nem fenyegette, Édesapám annak rendje és módja szerint ’háztűznéző’ követeket küldött, akik – ahogy illett – az anyjától kérték meg a kezét. Özvegyen maradt nagymamámnak ’főhetett a feje’, hogy az esküvőig honnan teremtse elő a szokás szerinti menyasszonyi hozománynak számító a hálószobabútort. A kelengye már készen állt, magára valamit is adó paraszti családnál szinte a lányok születésétől kezdve készítették: szőtték, varrták, hímezték, slingelték az ágyhuzatokat, lepedőket, derékaljakat, törölközőket, asztalterítőket, a libák lefosztott tollai, pihéi pedig a párnákban, dunyhákban dagadoztak. Ám a bútor akkoriban sem volt olcsó mulatság, megfelelő fa kellett hozzá, meg mesterségét értő asztalos, aki szép mívesen elkészítette, ami pedig nem kevés pénzbe került. Nem volt mit tenni, nagymamám egy darab földet áruba bocsátott.

A portán - ahol Édesanyám férjhezmeneteléig élt - három külön álló parasztház volt. Egyikben Édesanyám lakott a családjával, a másikban az ő anyai nagybátyja, míg a harmadik épületben szállt meg a Pestről  - valószínűleg a politikai kilátástalanság miatt - leköltözött zsidó származású női szabó. Ezt az asszonyságot Édesanyám gyerekkoromban gyakran emlegette, mert a hegyek közé zárt kicsiny faluba magával hozta a fővárosi ízlést, a polgári stílust. Ő varrta Édesanyám ruháit, amelyek a paraszti viselethez szelídítve is a városi divatra emlékeztettek, és ez az ízlésvilág tükröződött a menyasszonyi bútorhozományához varrt ágyterítőn, függönyökön is. 

Mikor ide értem a történet visszaidézésében, hangosan eltöprengve tettem fel magamnak a kérdést: 
- Hogy is hívták? Sajnos nem emlékszem a nevére, pedig milyen sokszor emlegetted? 

A csoda ekkor történt meg, Édesanyám szemei csukva maradtak ugyan, de a szája megmozdult, és minden erejét összeszedve, alig hallhatóan rebegte: 
- Désiné. 

K.C. Molnár Márta

Első szárnycsapások és lépések

Néhány évvel ezelőtt a teraszunk közelében dúsan zöldellő sövénytuja védelmet nyújtó ágai közé fészkelt egy rigópár. Érdeklődéssel követtem nyomon a költést, a fiókák tojásból kibújását, majd a szünet nélküli csipogással kísért eleségért rimánkodó, pehelygombóccá növekedésüket. A gondos szülők fáradhatatlanul, már-már önfeláldozó módon hordták tátott csőrű kis családjuknak a földből kitúrt 'finomságokat'. Amikor pedig elérkezett az idő, annak is szemtanúja lehettem, miként 'tessékelték' ki őket a pelyhekkel bélelt biztonságból, hogy megtanuljanak repülni, magukról gondoskodni. 

Történt, hogy éppen virágot ültettem a kertben, amikor egyik gömbölyded fióka egy-két méterrel mellettem huppant le. A zsíros, fekete földből ásóm nyomán előtekeredő vékonyka gilisztát odapöcköltem rigófinak, aki nézte, nézte, de nem nyúlt hozzá, de legalább keservesen csipogott. 

Csendes mozdulatlanságba meredve kémleltem, mi fog történni. 

Szemeit rám szegezve hamarosan odaröppent a mama, felcsippentette a gilisztát és - mint ahogy korábban a fészeklakók életét nyomon követve annyiszor megfigyelhettem  - gömböc fiókája szélesre tátott csőrébe tette az ízletes falatot. Rigófi így már jóízűen fogyasztotta el, s talán épp ettől felbátorodva, esetlenül verdesni kezdett a szárnyival, sikerült is legalább egy méteres magasságig felemelkednie, hogy anyja röptét kövesse, de gyámoltalan volt még, nem sokkal távolabb újra a földre huppant. 

A kis rigón elmerengve, gondolataimban megjelent egy másik, régebbi kép, amikor kisfiam próbálkozott első, önálló, bizonytalan lépéseivel.

K.C. Molnár Márta

Ősz

Már gyerekkoromban sem szerettem az őszt. A levelek színpompába öltözése nem ejtett ámulatba, tudtam, hamarosan  fonnyadva, megbarnulva a földre hullanak. 
A csupaszan meredező, hátrahagyott fák sziluettjei Samura, a biológia szertárban porosodó csontvázra emlékeztettek. Samut, ha hetesként nekem kellett bevinni a tanóra előkészítéseként az osztályterembe, mindig kinyújtott karral, merevített könyökkel, magamtól amennyire lehetett eltartva fogtam meg. Néhány rakoncátlanabb fiú észrevéve viszolygásomat, persze odaszaladtak, megmozgatták az állkapcsát, ami kattogó, kissé nyikorgó hangot hallatott. Tudtam, hogy Samu műanyagból van, mégis végigfutott hátamon a borzongás. 
A ködös, nyirkosan hideg, késő őszben is hasonló érzés kerített hatalmába. Az elmúlás előszobájának tartottam. 
A már majdnem elporladt, lehullott leveleket ide-oda lökdöste a metsző szél. A természet muzsikája semmivé lett: a zümmögő rovarok elpusztultak, vagy repedésekben megbújva kerestek csendes menedéket; és a reggeli madárcsicsergés trillája  helyett is a vekker fémes csörgése ébresztett fel. 
S ki tudja hol jártak már az ereszünk alatt fészkelő villásfarkú fecskék, s a gólyák a csűr tetejéről? Csak a verebek ugrándoztak időnként a kert őszi szántásának sötétbarna barázdáin. Akkoriban nem is értettem, ők miért maradtak itt, hiszen szárnyuk lévén, repülhettek volna a többiekkel oda, ahol nem csupaszít le Samu-kopárrá mindent az ősz. 

A hófehér varázzsal beköszöntő tél persze visszahozta jókedvemet, a sűrűn hulló, mindent vastag takaróval befedő puha hó a meleg dunyhára emlékeztetett, másrészt megannyi vidám játszadozást kínált.

Az őszt viszont később, felnőttként sem tudtam megszeretni, csak mostanában, az idő múlásával - ahogy hajszálaim között is eluralkodik a hóra emlékeztető szín - látom másként. 
Őszre érik be a magjaiban, gyümölcseiben jövőt hordozó egész évi 'élet'. S a csodás természet, mielőtt porba hullatná lombkoronáját, mindezt még egy utolsó színpompával ünnepli meg.

K.C. Molnár Márta

Bendegúz unokám első monológja

Bármilyen hasonlóság az 'Indul a bakterház' Bendegúzának szóhasználatával, nem a véletlen műve.

Híííjjj... a fűzfán fütyülő rézangyalát, mindig ilyen fényességes ez a teremtett világ, vagy a megérkezésem tiszteletére suvickóták ki annyira, hogy hunyorognom kejjen tűle!? És mi a fittyfenének paskojják az alfelem? Az agyrágóbogár magukná is éhen hóna! Nem olyan családbó származom én, hogy ezt szó nélkű hagyhassam:

- Oááá-oááá-oááá-oááá-oááá-oááá!

No, tejjesen más szókkal vót szándékomba kifejezni a mondókámat, de felfogták, mer abbahagyták a paskolást. Mondom is magamba, velem ugyan el nem hitettek semmi rosszat magamrul, errül jótállok.

Elárúhatom, nem ínyemre való dolog ez a születés. A fogaim - no, az még nincs, de a helye - összeverődtek, fázom. Tökéletesen bódog lettem vóna továbbra is az anyám meleg hasába, ha a jó Isten elfelejt szülészorvost teremteni. Ami az udvariasságot illeti, mindenki láthattya, hogy én nem szoktam túlmenni a finomság határain, épp ezé nem is bírom az okát megfejteni, mijé számít káromolásnak, ha aszongyák, hogy "menny az anyádba"? 

Nnaaa, csakhogy! Ösmerős meleg, ösmerős illat, ösmerős simogatások, ösmerős hangok, ösmerős szeretet. Ti vónátok a szüleim? Mi a rossebtű érzékenyűtetek el ennyire? Még apám szeme is párás, pedig 9 hónapon át heccelt avval, hogy Dzsingiznek becézett. Hiába rúgkapátam, csak elharapódzott az atyafiak körébe, az Isten se mossa má le rólam. Én mindig is jó szándékú gyerek vótam, ragaszkodom az Attila királyunk apja által rám hagyományozott Bendegúzhoz. A gézengúzról az legalább a nagyanyámnak is eszébe jut. 

Tán a sok gondolkodástó érzek valami ürességfélét a hasam tájékán? Szót is emelek ez ügyben:

- Oááá-oááá-oááá-oááá-oááá-oááá! 

Ezt is megértették. Kajaaaa! Meg kell mongyam, az anyám innen kívűrő tekintve is nagyon, nagyon, nagyon... cupp, cupp... 

Ez a szülészasszony még mindig itt sertepertél, akadt valami mondandója. Mán megengedje nénémasszony, egy kicsit nagyot hallok, mivel most éppen eszek. Teccik látni milyen szépen mozog a fülem? Különben is, beszélhet akármit, csak egy igaz ember van a világon, az pedig én magam vónék. S ha az élet úgy történne velem, mint a mesében, biztos gazdag ember leszek.

K.C. Molnár Márta

Ezüstfenyő

Van a kertünkben egy ezüstfenyő. Több mint tíz éve ültettük, derekasan megnőtt azóta. Tavaly gerlék fészkeltek rajta, idén valószínűleg széncinege, de az is lehet, hogy veréb, mert úgy tűnik, mintha minkét madárfaj bekvártélyozta volna magát. Annyi bizonyos, hogy a magasból, az átláthatatlanul sűrű, tűlevelű ágak közül napok óta folyamatosan hangos madárcsiripelés hallatszik. Fiókák. Állandóan éhesek, pedig a szülők nem restek, szárnycsattogásaik folyamatos, ahogyan ki-be röpködve hordják a 'finomságokat'. Elgondolkodtattak ezek a madarak. Két nagyon öntudatos kutyusom őrzi az udvart, kertet, és a szomszéd cicája is tiszteletét teszi időnként, az ebeimtől olykor a fenyőfára menekülve. A villanypóznán pedig nem ritkán üldögélnek fiókacsemetére vadászó szarkák is. Szóval az ezüstfenyőn fészkelő madarak állandó veszélynek kitéve, mégis figyelmesen, higgadtan, türelmesen élik az életüket, nevelgetik csemetéiket. A természet tanít minket, természettől sajnos már eléggé elrugaszkodott embereket, ha észrevesszük. Fenyeget most bennünket is valami 'koronás szörnyűség', rajtunk múlik, hogy tudunk-e figyelmesek, higgadtak, türelmesek lenni...

K.C. Molnár Márta

Odafent

Ma az ebéd utáni kávémat a teraszon üldögélve fogyasztottam el. Szép napos idő van, de sugarainak melegét az intenzíven fújó szél nem engedte érezni, mégis a tavasz illata a kávém aromáját is legyőzve kúszott be az orromon keresztül egészen a lelkemig. Hátradőltem a széken, arcomat az ég felé emelve... lenyűgöző volt a látvány. A levegő kék óceánjában úszó fehér-halványszürke felhőket a szél gyors alakváltoztatásokra ösztönözve ide-oda terelgette. Mintha a természet számomra akarná kedvessé tenni az 'előadást', két felhőkutyust pillantottam meg - ahogy a szél mozgatása által - egymással kergetőzve játszottak. Először magam is azt gondoltam, milyen csodás az ember képzelő ereje... de hiába vettem el a tekintetem, majd vittem újra vissza, tényleg kutyus formák voltak, négy lábbal, hosszúkás orrú fejjel, két füllel, barátságukat jelző, csóváló farokkal. Ezt meg kellene örökíteni, sejlett fel bennem a gondolat és már indultam is be a telefonomért, de a 'csodák' nem arra valók, hogy lefényképezzük, hanem hogy megéljük őket. Természetesen, mire újra kiértem, a felhőkutyusaim már beszaladtak az égi felhők rengeteg erdejébe.

Nézzetek fel gyakran az égre, engedjétek magatokhoz a múló pillanatok szépségének apró csodáit.

K.C. Molnár Márta

Kegyelem és hála

Virágjaiban pompázó, egyszerű növény látható a fotón, de sokkal több van mögötte: küzdelem, élni akarás, kegyelem, hála.

Tavasszal, amikor még aprócskaként véletlenszerűen kinőtt a kavicsok között, már nyúltam, hogy kihúzom - nem illett a kert, az udvar koncepciójába -, de a kezem mozdulatát megállította egy gondolat: 'ha már megküzdött gyenge magként csírázva a ránehezedő kavicsréteggel, a termőföldnek termetéhez mérten számára nehéz elérhetőségével, adok neki esélyt az életre, ami valószínűleg úgy sem lesz hosszú, ismerve a kutyusaimat, akik szívesen locsolgatnak pisivel mindent, ami nem megemelten, cserépben van. S lám, nézzetek a csodára! A kutyusok elkerülték, a növény pedig bokorszerűre növekedve hálásan ömleszti virágait.

K.C. Molnár Márta

Titokszoba

Évek óta műfenyő karácsonyfánk van. Szép nagy, sűrű, élethű. 

Karácsonyig feldíszítetten, de nejlonnal tetőtől - talpig körbe bugyolálva a tetőtéri kis gardróbszobában várja, hogy sorra kerüljön. 

Nyár. Kint kb 40 fok. 

Négy éves unokám fürdőnadrágban betéved a gardróbszobába és lelkendezve kiált: 

- Gyere gyorsan Nagyi, megtaláltam hova dugta el a Jézuska a karácsonyfát. 

Azóta 'titokszobánakl' hívja.

K.C. Molnár Márta

Levél a közösségi média felületén a volt középiskolai osztálytársaim csoportjában:

Kedves Lányok! Ezekkel, a szívemnek oly kedves fotókkal szólítalak most meg benneteket, talán azért, mert ti is mind kedvesek vagytok számomra, ahogy ez a templom, ti is gyökeret eresztettetek a lelkemben.

Ma olyasmit fogok érinteni, amit mélyen magamban hordozok, amitől - az életem során átélt sok-sok tanításon át - az lettem, aki vagyok: a hitemet. Nem tudom, hogy közületek ki keresztény, ki más vallású, vagy ki ateista, de nincs is jelentősége, egy indiai mondás szerint "a hegy csúcsára sokféle út vezet", s a 'csúcs' nem más, mint egymás megbecsülése, szeretete.

Engem katolikusnak kereszteltek amikor megszülettem és eszerint katekizálódtam, annál is inkább, mert az Édesmamám háza a templomkert mellett volt, s ő maga pedig sekrestyésként templomszolgai tevékenységet látott el élete végéig.

Ezért aztán azt is lehetne mondani, hogy a templomban nőttem fel. Misék előtt virágoknak a - szűk szájú, karcsún magas - vázákba helyezésével díszítettem az oltárt, tollseprűvel poroltam a szobrokat, gyújtogattam a hatalmas gyertyákat és emlékszem milyen izgalommal vegyes boldogság járt át, amikor először engedte meg Édesmamám, hogy a keskeny falépcsőn a toronyba feljutva, helyette harangozhassak. Sokáig tanított előzőleg erre, mert másként kellett kondítani misére-, litániára hívásnál, déli harangszóként, lélekharangnál, vagy jégvihar közeledtével a felhőknek a hang rezgése általi 'szétzúzására'. Évekkel később - amikor Édesmamám lábai már nem bírták a toronyba jutást - teljesen átvettem tőle a harangozást.

Nyolc éves voltam, amikor Édesapám hirtelen elhunyt, ettől kezdve Édesanyám három műszakban válogatta ki a szénosztályozó gumiszalagján haladó szén közül a nagy darab köveket, innentől kezdve szinte teljesen Édesmamám gondjaira voltam bízva. Mi sem volt természetesebb, mint a minden vasárnap délelőtti misén való megjelenésem, ünneplő ruhámban, szépen megfésülködve, s a gyerekek között az első sorban helyet foglalva. Be kell vallanom, nem mindig volt hozzá kedvem, gyerekként inkább játszottam volna, később, ahogy kamaszodtam (és ne feledjük, szocialista évek voltak, az iskolától kezdve mindenhol ezzel mereven ellentétes hatások értek) már 'cikinek' éreztem, de ebben nem lehetett ellentmondani Édesmamámnak. Igazából nem is akartam a tiltakozásommal megbántani, nagyon szerettem őt.

Aki volt már katolikus misén, tudja, azzal zárja a pap, hogy "A szentmise véget ért, menjetek békével." A hívek pedig közösen visszaválaszolnak: "Istennek legyen hála." Nos, én ezt gyerekként úgy értelmeztem, hogy azért adunk hálát, mert végre véget ért. Bizony, sokszor unalmasnak találtam a misét, de az is igaz, hogy 55-60 év távlatából is szinte szó szerint emlékszem néhány prédikációra, aminek a mondanivalóját pedig igazából csak felnőttként értettem meg.

Azon a nyáron, mikor a közgazdasági első osztályából kimaradtam, Édesmamámat szélütés érte, három, vagy négy napig imádkoztunk a szobájában az ágya mellett, rokonok, falubeliek, nyolcan-tízen mindig voltunk. Az ágya szélére ültem, simogattam ráncos arcát és kértem, hogy ne hagyjon itt ő is, mint az Édesapám. Beszélni, kommunikálni már nem tudott, így örök titok marad, hogy értette-e, tudatánál volt-e még,. Másnap reggelre meghalt. Az asszonyok lemosták az egész testét, ünnepi ruhájába öltöztették és a tiszta szoba hűvös földjére fektetve volt kiterítve a temetéséig. Emlékszem, letérdeltem mellé, megpusziltam az akkor már jéghideg homlokát, mielőtt a koporsóba került. 15 éves voltam akkor.

Ezután egyre ritkábban vettem részt szentmisén, manapság pedig szinte alig, de... a templom a szívemben, a hitemben van. Nincs este, hogy ne imádkoznék, fohászkodnék és nincs reggel, amikor ne a hála lenne az első gondolatom... ahogy Édesmamám tanította.

Mindezen emlékek felelevenedését a mai, a Pápa által celebrált szentmise hozta felszínre bennem, amit a televízió képernyőjén követtem. Térdre rogytam az Úrfelmutatás alatt egészen a szentáldozás végéig és visszatarthatatlanul patakzottak a könnyeim.

Csak annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy ha nagymamák vagytok, legyetek olyan jó nagymamák, mint az én Édesmamám volt. Íme, én vagyok rá a példa, hogy érdemes.

A fotók az én kicsi járdánházai templomomban készültek tavaly karácsonykor. (A harangozás már régóta elektromosan, programozottan történik. )

K.C. Molnár Márta

A beteg gerle

A pünkösdi nagytakarításból a nappalink 7 db ablakának és a teraszajtónak a megpucolása, függönyök kimosása - egyéb elfoglaltság miatt - elmaradt, ezért mára ezt terveztem be. Mivel azonban az elmúlt napokran Pesten voltam unokafelügyeleten, az ablakpucolás előtt a koradélelőtti órákban a kert láthatóan szomjas virágait kezdtem el meglocsolni... s mit látok a fűben, kicsit távolabb?... először azt hittem valami rongydarab..., de közelebb érve megmozdult. Egy fiatal (de már nem kis fióka) balkáni gerle volt, kívülről nem látható, de valószínűleg valamilyen sérüléssel, mert épp csak meg tudott mozdulni, de se járni, se repülni nem volt képes. Gyorsan eresztettem neki vizet a locsolóslaggal a markomba és a csőréhez tartottam... sokat ivott, s ettől a fejecskéjét már fel bírta emelni. Berohantam a házba egy régi pólóért, s a gerlére terítve és abba kissé bebugyolálva vettem kézbe. Közben a fejemben cikáztak a gondolatok, hogy mit kezdjek vele? Beültem az autóba és irány az állatorvos... na onnan szépen elhajtottak, hogy vadállatokkal nem foglalkoznak. Akkor jutott eszembe a közelünkben lévő Vadaspark és Vadmentő Állomás. Elautóztunk hát oda. Jó sokat kell 'sétálni' a bejáratig, mert autóval nem közelíthető meg. Félig fölé görnyedtem a kis betegnek, hogy a testemmel árnyékot adva védjem a nap sugarainak melegétől, s amikor a kapuhoz értem az bizony zárva volt: hétfőn szünnap. Gondoltam egy cifrát magamban (azt most inkább nem írom ide le), de a jó Isten vagy a Sors (kinek mi tetszik) megsegített, mert ha szünnap is, azért az állatokat csak ellátják... és észrevették, hogy ott bizonytalankodom a kapuban, így odajött egy fiatal hölgy. Készségesen és kedvesen átvette a kis beteg madarat, látszott minden mozdulatán a szeretet, ahogy simogatta és megígérte, hogy mindent megtesznek érte. Én pedig hazaindultam, a lelkemben nagyon jól eső érzéssel, noha a nappalim ablakainak pucolása már holnapra marad.

A beteg kis gerlét eszembe sem jutott lefotózni a gyors segítségnyújtás okán, de hasonló volt ahhoz, amit korábban fényképeztem a kerti szerszámos házikónk tetején.

K.C. Molnár Márta

"... összejöttem ..." 😇

Pár nap nálam töltött idő után viszem haza az öt és háromnegyed éves unokámat, ül mögöttem az autóban és közben szóval tart:

Bendegúz: Nagyi, te tudod, hogy némelyik szülőknek nehezen jön össze a gyerek?

Én: Ezt hogy érted?

Bendegúz: Hát úgy, hogy én is nehezen jöttem össze Anyának és Apának.

Én: Igen, ezt tudom.

Bendegúz: Nagyi, és amikor összejöttem annak örültél?

Én: Nagyon örültem, madarat lehetett volna fogatni velem.

Bendegúz: És Nagyi, neked is nehezen jött össze a Gábor?

Én: Nem, vele nem volt ilyen gond.

Bendegúz: De akkor Nagyi, Gáborral az volt a gond, hogy mozgássérülten született?

Én: Igen, így is lehet mondani, majd ha nagyobb leszel elmagyarázom.

Bendegúz: De Nagyi, a Gábor akkor is kerekesszékes volt amikor megszületett?

Én: Nem, a kisbabák még nem kerekesszékesek akkor sem, ha mozgássérültek, ugyanúgy babakocsiban vannak, mint akik nem mozgássérültek, csak később, amikor kinövik a babakocsit, lesz szükségük kerekesszékre.

Bendegúz: (gondolkodik) Nagyi, nagyon örültél amikor én megszülettem, hogy nem vagyok kerekesszékes?

Én: Drága Csillagom, nagyon-nagyon örültem neki, hogy egészséges vagy, mert nagyon-nagyon szeretlek.

Bendegúz: Tudom Nagyi, én vagyok a szemed fénye.

K.C. Molnár Márta

Az erdő helyett ma a délutáni sétámhoz a Dunapartot választottam. Erős szél fújta az arcomba a nulla fok körüli levegőt... nem bántam, szinte jól esett, hogy pirospozsgásra pezsdítette a bőröm. A napsugarak sárgán csúszkáltak a befagyott Duna jegén, akárcsak a vadkacsák közül néhány ügyetlenebb. Noha hattyúkra számítottam - nem rég még tucatjával nyújtogatták hosszú nyakukat a kezeimből érkező elemőzsia felé -, de most a hátizsákomból előkerült finom csipegetni valót a vadkacsák és a sirályok tüntették el szinte pillanatok alatt.

Egyedül voltam. Szükség van erre is. Ahogy a gyaloglás az ereimben tóduló vér által az izmaimat, a szerveimet, az agyamat frissíti fel, úgy a beszívott oxigéndús hideg levegőn gondolkodás a lelkemet mossa át. Ami bánt, azt a lélegzetem párájával együtt kilehelve engedem el magamtól, s helyettük a vadkacsák, a sirályok, a jégen csúszkáló napsugár, a nádat zizegtető szél látványának öröme érint meg. Ez a földöntúli nagyszerű precízséggel megtervezett földi csoda, aminek a részese lehetek... még remélem sokáig.

K.C. Molnár Márta

Saját verseim:

Gáborka kudarca

Jaj, micsoda nagy dolog,

ha egy baba eltotyog.

Nyögdécselve kapaszkodik,

kiságy rácsba csimpaszkodik.

Csöpp lábai még inognak,

de híjával nincs bizalomnak.

Sikerült a felállás,

most már nem lesz megállás!

Lenéz, s látja, ő mi pech!

a cumija lent rekedt.

Nézi, nézi sóvárogva,

megszopizni de jó volna.

Egy kézzel, ha kapaszkodik,

tán eléri azt a cumit.

Igen ám, de lábai

így nem bírják tartani.

Megbillen az emberke,

koppan is a fejecske.

Sírva-ríva panaszkodik,

de eléri már a cumit.

Hamm, bekapja: cup, cup, cup...

oázása elcsitult.

Csakhogy, most meg fekszik újra,

pedig állni de jó volna!

Megpróbálja újra hát,

csöpp a gyerek, nagy a vágy.

Ha kicsit még cseperedik,

lassan minden sikeredik.

Néhány hónap, ha elmúl,

úgy fut, mint mezőn a nyúl.

Kismanó a hóesésben

Fehér a táj, hull a hó,

Csizmát húz egy kismanó.

Meleg sapkát tesz fejére,

kisködmönbe bújik béle.

Hull a hó, hull a hó,

mégsem fázik kismanó.

Szánját húzza domboldalra,

majd lesiklik vígan rajta.

Pirosra csípi orrát a fagy,

még a hóember is rákacag.

Hull a hó, hull a hó,

jókedvű egy kismanó.

Kristálymintás hópihécske

elolvad kismanó kezében.

Összegyúrva hógolyó,

hógolyózni jaj, de jó!

Hull a hó, hull a hó,

ugrándozik kismanó.

Ideszalad, odakap,

élvezi a nagy havat.

Így érkezik el az este,

édesanyja hívja: jer' be!

Mert képzeljétek gyerekek...

kismanó is egy gyerek.

Tükörképem

Valóságos csoda ez,

tükörképem nem szemez velem,

a sarokba kacsint.

Életemnek még java sincs,

s lám, így vagyunk.

Perre viszlek bitang!

S a tükör lesz tanúnk!

Ha az igazság nekem kijár,

hidd el, bámulnál reám,

őzikék, őzikeszeme:

Te, tükörképem, Te.

Első szerelem

Első szerelem,

diákszerelem,

éber éjjelen,

mézes édesen,

heves kedvesem

ölelésében,

tizenévesen

történt meg velem.

A szerelemről

Olyankor csillogóbb a szem,

orcádra rózsa pírja száll.

Lüktetve dörömböl a szív,

és az agy - mint röpke madár -,

álomágról álomágra jár.

Forró a vér, és hevülten

kényszerít felé a vágy:

Bőréhez símulni remegve,

bódító szerelmet keresve,

míg mámorcsókok ízét

perzseli a száj.

Ezrediknek

A szerelem ivadéka vagy,

elcsöppentél... megszülettél,

kis vakarcs.

A szerelem fölnevelt,

s ráterpedt zöld életedre

a vágy.

Nem vettél levegőt,

százszor megfulladtál,

s holtodban

mágnescsókra várt a szád...

... és ezrediknek

én adtam

szerelmemet.

Vihar

Alkonyi sötétség terül -

délelőtt még.

Vihar szele fellendül -

borús az ég.

Homokszemcséket szórva,

süvítve fúj arcodba -

Sietve mégy.

Itt a vihar, utolért -

dörög az ég.

Hozzám jössz egy kölcsönkért

esernyőért...

A villámlás sistereg,

zuhog a vízrengeteg -

Maradhatsz még...

Magamnak

Elmúltam harminc,

ajándékom három kéklő gázrózsa

a fazekak alatt.

A vázám üres.

Szivárgó könnyeim nem látja más,

csak a panelfalak.

Nonszensz

ZX feltalálta

az atomháború

ellenszérumát,

emberi agyakban

láncreakciót idéző

békebombát.

Mondják egyesek:

Ez rettenetes!

Mert, ha bevetik,

örök béke lesz...

Én nem vagyok költő...

Én nem vagyok költő,

csak írom a verset.

Porszívóm zúg,

- de agyam lüktet -,

vagy éppen krumplit pucolok,

s tolakszanak a rigmusok.

Én nem vagyok költő,

csak egyszerű ember.

Szeretek, mint más,

szerelemmel

és gyermekeket nevelek.

Bocsássák meg,

hogy rímelek.

Látomás

Alszik a város,

pereg a csend.

Ablakom tárva,

s kihajlok, várva

valami neszre,

lombsusugásra.

Felhők közt cikázva,

csillag porát rúgva,

fénysebességgel jön

egy hófehér paripa.

Embernyelven szólal:

"A királyfi már itt van,

ott pihen ágyadban."

A táltos fordult,

s elment.

Az éjjel

csendet zeng.

Ablaknál állva,

megbabonázva,

az égboltot nézem.

De rezzenek neszre,

fiam sírására.

Letargia

Nem akarom a telet,

csúf, hideg.

Nem akarom a valót,

kínzó, behemót.

Nem akarok én tabut,

félek mindentől,

hogy hazug.

Nem akarok ígéretet,

megcsal, gonosz,

jó nem lehet,

átkoz, butít,

sorvaszt és ró,

elmét szédít,

s embertfaló

pofája csámcsog,

s néha köp:

Ártatlan voltam,

s rám dörmögött.

Nővéremnek

Hasamba harapva szereteted,

pelenkáztál, mint csecsszopót.

Boldog légy! – súgtad üzeneted

parányi énnekem. 

S a korholót

sem felejtettem el:

'Edd meg a bablevest,

a tojás másra kell!'

S a rövidnadrág farán

-frissen mosott, fehér-

zöld szilva pecsétje

túl sok jót nem remélt.

Nádfotelban ringattál el

virágos udvaron,

szellőrózsás álom ma már

egész gyermekkorom.

Felnőttem rég... 

s elmentél, még nagyon fiatalon...

Csak hunyt pilláim mögött kacagsz...

és tollam hegyén verset fakaszt

a fájdalom...

Füledbe másképp nem súghatom:

belém harapott szereteted

míg élek, ápolom.

Nővérem újra

Amit elmondani nem lehet

- oly kényszerű,

mint a lélegzet -,

hogy bennem élsz,

bár a föld betemet.

Arcod, szemed,

a termeted,

kedves, bohókás

természeted,

a hozzád fűződő

szeretet.

Mindezt elmondani

úgy sem lehet.

Most megpihenhetsz.

Velünk nem nevethetsz.

Álmokat sem szőhetsz.

Kínoktól nem szenvedsz.

Könnyeket sem ejtesz.

Sírodban feküdhetsz...

örökké.

Én... magamban hordlak,

nem felejtlek.

Pattanásig feszülő elmém

titkaiba rejtlek

Színes fotón,

szép emlékben,

mindenhol kereslek.

Mert szeretlek!

Mert szeretlek!!

Mert szeretlek!!!

Mindezt elmondani,

úgy sem lehet.

Nosztalgia

Sok év telt el?

Vagy néhány pillanat csupán?

Én vagyok az érettségi képen e lány?

Fülemben cseng:

"Szétszór a sors, mint szél a port..."

s már nem tudom,

balról a harmadik ki volt.

Emlékezés...

idővel semmi más sem lesz.

Fényképeken

fáradt szemem elrévedez.

Unokák közt

meleg pulóvert horgolok,

nem is sejtik,

hogy olykor mire gondolok.

Eszembe jut:

a kín, hogy szültem apjukat;

sok gyötrelem,

melyből kerestem kiutat;

a bálokon

megbámult hölgy is én vagyok;

s több szerelem

hagyott a szívemben nyomot.

Hány év telt el?

Talán már nem is számolom.

Ráncok mögött

fiatal maradt homlokom.

Gyönyörű volt,

bár kissé zajos az életem,

Szép pillanat...

múló, de győztes küzdelem.

Időfintor

Már elmúltam annyi,
minek ezt tagadni,
bőröm petyhüdt kollagén hiánya miatt,
hajam hófehér a szőke festék alatt.

Szívem, ha hevesebben ver az izgalomtól,
ne,... kérlek ne a szerelemre gondolj!
Prózaibb sokkal: Vajon végzek-e
az ablakpucolással holnap estére?

S reggel, amikor szőnyeget ér ágyból a lábam,
tornáznom kell, hogy porcikáim helyre rázzam.
S néha a konyhából lazán visszafordulok,
mert elfelejtettem, amit éppen akarok.

Ám este az ágyam párnái közt bújva
Húnyt pilláim mögött ifjú leszek újra.
Vendégeim: anyám, apám, s mind ki már itt hagyott,
mert onnan túlról, s innen belülről, velük, én vagyok.

A