Drágaságom!
Ahogy figyelemmel kísérem a blogjaidat egyre csak csodálkozom, hogy milyen kis drágagyöngy vagy. Találtam és is egy Reményik Sándor verset, ami szerintem rólatok szól, mindenkiről, aki csatlakozott a felhívásodhoz.
Kicsim, csak gratulálni tudok nektek, kutassátok a magyar lélek formáit, éltessétek kedvetek szerint, mert tiétek a jövő.
Reményik Sándor:
Elvégeztetett?
Elvégeztetett? - Nem.
Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!
Ledőlt a kas.
A méhraj szertenéz,
Az új kas körül új munkába fog,
De régi lesz a méz,
Amit készít, s amit örökbe hagy.
Mert a virágot, melyre szállni kész,
A virágot nem vette meg a fagy.
Mert ezer évig nőtt az a virág
Amelynek kelyhe
Kifogyhatatlan virágporral telve
A méhet szent találkozóra várja.
A léleknek a lélek a hazája.
A magyar lélek dús virágpora
Sírok felett illatoz, lengedez.
A méz a régi lesz,
Amely a lélek szent porából készül.
Mi továbbadjuk drága örökségül.
Teljék örörmetek az alkotásban!
Szeretettel: Mumi
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Reményik Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Reményik Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. február 17., szerda
2010. február 11., csütörtök
Egy kis lélekemelő ma estére
Reményik Sándor:Erdély magyarjaihoz 1918 őszén
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs -
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
"Magyarok maradunk!"
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng:
"Örök az élet bennünk!"
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál.
Nyílt szónál több az allegória
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új,
Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj.
Nem tagadom: jöhet még zord idő.
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs -
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
"Magyarok maradunk!"
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng:
"Örök az élet bennünk!"
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál.
Nyílt szónál több az allegória
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új,
Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj.
Nem tagadom: jöhet még zord idő.
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
