Idei utolsó...

...bejegyzés.

A két legutóbbi darab Vicának:

Az évértékelés (érdeklődésem hiányában) elmarad. Minden jó, ha a vége jó, nem?

Boldog új évet kívánok mindannyiunknak!

Hegyek

Ma délután csináltam ezt a képet a borongós időben. Szóval ezt látjuk az egyik ablakból, ha kinézünk. Azok ott a budai hegyek.

Kicsi lány

Kötök egy mellényt Vikinek. A háta készen van, de rájöttem, hogy kicsit még kéne kötni hozzá, mert a karöltő nem az igazi, rövid. Az eleje nyakkivágásnál tartok, de elszámoltam (többször), leszedtem, nem tudom jól újra felszedni, elegem van. Lehajítom.
Viki figyel, közben épp színez. Kis idő múlva ezt mondja: " Néha nehéz az anyukáknak ilyen mellényt kötni..."

Két kép

Viki annyira várta a Szentestét, hogy ebéd után nem aludt. Aztán a nagy izgalomba beleszunnyadt úgy fél 6 körül. Így aludt:

Ez meg egy kenyér, az egyik első pesti kenyerem:

Ma

Kipróbáltam tömegközlekedve az új sulihoz az utazást. A lakástól busszal tizenakárhány megálló, aztán metróval végállomástól a másik végállomás előtti megállóig, utána villamossal x megálló... Gyakorlatilag naponta kétszer át fogom szelni Pestet észak-déli irányban. Ez kétszer kb. másfél óra utazás (visszafelé kicsit rövidebb). Ez azt jelenti, hogy naponta el tudok olvasni egy könnyedebb regényt vagy kétnaponta kész lehetek egy egyszerűbb kendővel, esetleg Vikinek egy pulcsival, háromnaponta egy nagyobb darab kötöttel, hetente elolvashatok egy komolyabb és hosszabb regényt.
Tudom, nem így lesz, mert korán reggel valószínűleg eltelik egy óra, mire teljesen magamhoz térek és munkára alkalmas állapotba kerülök. De azért jó így is végiggondolni.

Akkor is jó, hogy itt vagyunk végre!

Vikin látszik, hogy most jó neki, együtt a fiúkkal, együtt mindannyiunkkal. A makói napokon csak én látom, milyen, de óriási a különbség. Kiegyensúlyozott, vidám, jön-megy a fiúkhoz, Bálinttal alszik egy szobában. Azért, hogy ilyen legyen, napi 2 és fél - 3 óránál több utazást is vállalnék.

Isteni kenyereket sütöttem, kalácsot is, most túrós batyu kel éppen. Azt hiszem, hiányzott ez a fajta tevékenység is. Bár abban is szinte biztos vagyok, hogy a dolgos hétköznapokon nem házi kenyeret eszünk majd...

Közben kötök, most Vikinek egy hosszú mellényt. Elolvastam egy újabb könyvet (Lisa Jewell: A házibarát). És... házi Szívek szállodája maratont rendezünk esténként. Nagyon jó!! Most minden jó.

Baktus, SBS

Mivel Bálint nyaka fázik (sál Makón... természetesen), a felhozott fonalak között pedig volt fiús színű, kötöttem neki egy baktust. Sötétzöld aldis zoknifonalból (Valbella) készült, dupla szállal, 4-es tűvel. Egyszerű, praktikus, szép. 90 g fonal fogyott el hozzá.

Közben egy SBS is készülgetett. Nyáron egy színátmenetes fonalból horgoltam, de ott nem látszik jól a minta, így most egyszínű vékony gyapjú fonalat választottam hozzá (Ágitól).
Ilyen lett:

Ma reggel fejeztem be, nincs blokkolva, de mindenképpen szerettem volna gyorsan feltenni. Nem nagy vállkendő, inkább nyakba való, de annak azért nem kicsi, ráadásul blokkolás után még nagyobb lesz.
132 g fonal fogyott el a kendőhöz.

Nyugisan telik az ünnep. Itthon vagyunk. Játék, kötés, horgolás, olvasás, filmnézés, mesélés, sok séta és pihenés, amivel az időt töltjük. Lehet aludni is, sokáig, ami nekem nagyon hiányzott otthon.

Ez most jó. Nagyon.

Könyves

Régóta nem írtam könyves bejegyzést, pedig sokat olvastam. Nem mélyen szántó gondolatokkal teli könyveket, inkább olyanokat, amik pihentettek, szórakoztattak este későn, mire odajutottam, hogy olvassak.
Már egy ideje nem is írom az olvasós listámat... Talán majd újrakezdem...
A blog arra is jó, hogy itt készítsem el az olvasós leltárt.

A legutóbbival kezdem.

Claire Calman: Leckék vasárnapi apukáknak
(Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007)

Érdekes könyv. A tipikus kétgyerekes család életének egy szakaszát, egy válságos szakaszát ismerhetjük meg belőle. A férj (Scott, akinek a keresztneve igazából Denise) teljesen feleslegesen megcsalja a feleségét, Gailt. Az asszony erre rájön, majd egy vita után egyszerűen kizárja a lakásból a férjet. Különélnek ettől kezdve.
A regényben a család négy tagja felváltva meséli el szinte ugyanazokat az eseményeket, természetesen a saját szemszögéből. Így megismerjük a véleményüket, az érzéseiket és azt, hogyan élik meg a történéseket. A két gyerek, a lassan 10 éves Rosie és a 13 éves Nat szövege talán a legérdekesebb. Amit ők látnak, tudnak (hiszen a teljes igazságot nem mondják el nekik kendőzetlenül), az sokszor félreértés, részinformációk alapján ítélnek, de ez nem róható fel nekik: gyerekek, akik nem tudnak és nem érthetnek mindent.
Persze a szereplők elmondásából a korábbi életüket, családjukat is megismerjük. Látjuk, ahogy gondolkoznak, ahogy rájönnek, hogy a házasságuk már régóta nem olyan, amilyennek lennie kéne. Talán sosem volt az. Azt is nyomon követhetjük, meddig áltatja magát azzal Scott, hogy Gail majd visszafogadja. És ott vagyunk, amikor belátja, hogy ez nem fog megtörténni.
Sok leckét kell megtanulnia, de megtanulja és talán jobb ember lesz, mint a házasságuk idején volt.

A könyv nyelve közelít az élőbeszédhez. A kislány pont úgy beszél, ahogy a vele egyidősek, a fiú is éppen úgy, mint egy kamasz. A többi szereplő beszédén is érződik a neveltetés nyoma, az iskolázottság (vagy annak hiánya), az érzelmek hatása. A párbeszédek nem erőltetettek, hétköznapiak. A humor sem hiányzik a regényből.