Vasárnapi kép: Tüzes Borbála

A merülés mámorát éltem.
A szemébe nézve pár pillanatig még féltem.
Majd tehetetlenül engedtem a csábnak.
Lelkem utolsó slukkját átadtam a vágynak.


Fotó: Tüzes Borbála
Szöveg: Garamvári Gábor

Érdekességek

Bár én még csak pár éve foglalkozom a fotózással, de már most meglepődöm minden évben, hogy mennyi a hasonló kép és ötlet. Sokan másolják egymást vagy csak egyszerűen ugyanonnan tudósítanak. A másolást nem feltétlenül szó szerint kell értelmezni, hanem úgy, hogy figyelik egymást is a fotóriporterek munka közben és ha valaki valami újjal kísérletezik, akkor biztos megpróbálják ők is megvalósítani ugyanazt. Ezek a történetek a leglátványosabban a fotópályázatokon derülnek ki. Ezért most következzen ezekből egy kis válogatás.
A 2009-es évben ez szúrt szemet: Benjamin Lowy,Critical Mass, Top 50 összevetve Szandelszky Béla, Sajtófotó-pályázat, 3.díjas sorozatával.

2008-as év World Press Photo díjazottai között: Gleb Garanich 3.díjas képe illetve két kép Wojciech Grzedzinski sorozatából:1 és 2 , ami szintén 3.díjat nyert a kategóriájában.

2007-es év szintén World Press: Gárdi Balázs 1.díj és Tim Hetherington 2.díjat nyert sorozatából egy kép.
Mondjuk elnézve idén hogyan dolgoztak Haitin, valószínűleg jövőre is előfordul majd.

Interjú: Végh László

A képek a falon. A kiállítás megnyitva. A mai vendég az alkotó.

G.G.: Az első kiállításod ez?

Végh László: Igen az első kiállításom.

G.G.: Mit szólsz hozzá, hogy ennyien kíváncsiak rád, az alkotásaidra?

Végh László: Nagyon jól esett, hogy ilyen sokan eljöttek, és kíváncsiak voltak a képekre.
G.G.: Mit szerettél volna bemutatni a képeiddel?

Végh László: Egy erdélyi pásztorcsalád életét próbáltam nyomon követni.

G.G.: Mennyi időt töltöttél el náluk?

Végh László: Általában egy hetet szoktam kint lenni. De most sajnos egy ideje nem voltam kint.

G.G.: Van még benne perspektíva vagy már új anyagon dolgozol? Erről lehet valamit tudni?

Végh László: Szeretném még folytatni az anyagot, de másképp mint eddig. Valamelyik nap Stiller Ákossal beszélgettem erről az egészről, és arra jutottunk, hogy nem igazán tudom, hogy mit is fotózok. Nincs összeforrva az egész, és ezt a képeken is érzem, amikor végignézem az egészet. El kell döntenem, hogy konkrétan mit is akarok fotózni. Egyes képeken az emberek boldognak látszanak, pedig az életük egyáltalán nem az. Aknay Csabi is azt mondta, hogy túl szoros, és túl személyes az egész. Ez persze így van rendjén. Most még. De ez elgondolkodtató és inspiráló.

Más anyagot is elkezdtem, de ez még titok.(elmosolyodik)

G.G.: Az előbb említetted, hogy Aknay Csaba szövege elgondolkodtató és inspiráló. Mire utalsz ezzel?

Végh László: Elsősorban arra, hogy mindig rávilágít a lényegre a képeimmel kapcsolatban. Hol a hiba szerinte, és nem biztos, hogy innen vagy erről az oldalról kellene megközelíteni a dolgokat. Ezek után inspirálva érzem magam, hogy jobbat csináljak, mint eddig. Elgondolkodtató pedig azért, mert itt is rávilágít a dolgok lényegére, hogy ráérezni kell a problémákra, és nem átérezni, a pillanattal élni kell, és nem átélni.

Aknay Csaba megnyitószövege

Valószínűleg mindenki többször vett már részt életében kiállítások, rendezvények megnyitóján. Ilyenkor valaki megnyitóbeszédet mond, többnyire. Az itt elhangzott szavakra viszont nem mindig figyelünk oda rendesen. Pedig érdemes lenne, mert akár szerves részét képezheti a kiállított anyag befogadásának. Ez Aknay Csaba esetében is így volt:

"Vannak alapvetően magányos szakmák ebben az életben. A fotográfusé pont ilyen. Itt most nem a társas kapcsolatok, vagy éppen a szociális háló meglétére vagy minőségére gondolok, hanem az attitűdre. Arra a hozzáállásra, amely a fotográfust alapvetően jellemzi.

Az a fajta fotográfia, amit László művel megkívánja a zsigeri outsiderséget. Semmi empátia, esetleges részvét, azt együttlélegzés öröme kizárva. A fotográfus megjelenik, zsebrerakja mások élményét, majd angolosan távozik. Ott van, de jelenléte szimbolikus. Lát, de nem látszik, hall, de nem hallják. Láthatatlan ember, egy voeyer.

László speciális helyzetben van. A fényképezett vidékhez és emberekhez rokoni szálak és barátság köti. Mondhatni túl szoros a kapcsolat, túl személyes az egész. De amikor otthon, a már kész képeket nézegette, nem az embert látta, hanem a figura helyét a kompozícióban. Az ismerős tárgyak és alakok tömeggé és folttá változtak, az ottlét élménye pedig átadta a helyét a „mégis inkább két méterrel arrébb kellett volna állnom” típusú elmélkedéseknek. És ez mindenképpen bizakodásra adhat okot.

László még túl nagy szívvel közelít a téma felé, és ez így van jól. Lassan megtanulja, hogy a az aktuális problémára sokkal inkább ráérezni kell mintsem átérezni azt, és, hogy a pillanattal élni kell és nem átélni. Már ha fotográfus éppen.

Később majd megtanul kegyetlennek és számítónak lenni, ha fényképezőgép van a kezében, de addig is készít egy rakás olyan képet, amiről már messziről virít a téma és modelljei iránti szeretet és megértés.

Szóval érdekes korszak ez. De mindenképpen csupán egy korszak, és mint minden ilyen, előbb-utóbb átadja helyét egy másiknak. Lesz majd helyette kíméletlen professzionalizmus meg végtelen tudatosság, meg tudatos témaérzékenység, magabiztos rutin és valóban zseniális képek. De ilyen, mint amilyet a falakon most láttok, csak most van, és többé már nem is nagyon lesz. Tehát, ha kedves számotokra ez a srác, akkor nézzétek meg jól ezeket a fényképeket, jegyezzétek meg jól őket, mert ugyan ennél még sokkal jobb képeket fogtok tőle látni, de ennyire szeretetreméltóakat aligha."

Aknay Csaba

Kiállítás

Sokan, néha talán túl sokan gondolták úgy, hogy mivel Magyarországon már "nincs" fotón megörökíthető hely, így Erdélybe mennek és ott megcsinálják a tutit. Így egy kicsit elcsépeltté is vált a téma. De szerencsére van kivétel is. Én ezek közé sorolom Végh Lászlót. Időt, energiát nem sajnálva bizonyítja, hogy érdemes egy témában elmerülni. Aki arra is kíváncsi, hogy ő hogyan láttatja a hétköznapi életet, az a mai megnyitóval kezdetét vevő kiállításán megteheti a Godot Kávéházban.

Nyuszifül

Vannak ezek a dolgok. Mindig ott állnak. Néznek és figyelnek. Sosem fáradnak. Odamegyek. Kérdezek. Válaszra sem méltatnak. Dühös leszek. Lenéznek. Talán mert állnak. Továbbmennék. Mondom. A látvány nem enged. Kattintok. Vicsorogva mosolygok. Mostantól enyém vagy. Lenézlek.

Lajkó Félix

Interjúrészlet John Mackay-jal a Royal Shakespeare Company tagjával

G.G.: Hogyan kerültél az RSC társulatához?

John Mackay: Akkor jöttem ide, amikor Michael Boyd átvette a művészeti vezetést. Mikor hazajöttem Tokióból, ahol hét évet éltem, az első darab, amit láttam Skóciában egy Michael Boyd által dramatizált és színpadra állított Janice Galloway: The Trick is Keep breathing című mű volt. Nagyszerű volt, a legjobb, amit valaha láttam. Aztán láttam vele egy interjút, amely szintén nagy benyomást gyakorolt rám. Majd elmentem színész iskolába..

G.G.: Michael Boyd miatt kezdtél el színészkedni?

John Mackay: Nem, már korábban is érdekelt a színház, de ezután a skóciai előadás után Michael Boyd átvette az RSC-t, majd 2003 nyarától ő lett az első számú művészeti vezető és elkezdte kialakítani a társulatát, keresni kezdett színészeket. Véletlenül eljött megnézni egy darabot, amikor éppen az Ahogy tetszik egy szerepét játszottam. Ezek után írtam egy levelet neki, majd kaptam egy válaszlevelet és egy hívást az asszisztensétől, hogy leülhetünk beszélgetni. Úgy tűnik, látott bennem fantáziát, hisz azóta a társulat tagja vagyok.

G.G.: A színház találja meg a színészeket, vagy a színészek a színházat?

John Mackay: Mindkettő működik. Ha az új társulatot nézed, melyben 40-44 színész játszik, és megkérdeznéd őket, hogyan kerültek ide, mindenkinek más lenne a története. Sok fiatal színész itt akart dolgozni. Nekik jó hely, mert sokszor színpadra léphetnek, még ha kicsi is a szerepük, de mellette sok embertől tanulhatnak, akár a legjobbaktól is. Vannak mások, köztük én is, akik egy rendező miatt csatlakoznak a társulathoz.

G.G.: Említetted, hogy Tokióban is éltél. Egy ekkora világváros után hogyan éled meg a kiszakadást, hogy most egy kisvárosban kell élned és dolgoznod?

John Mackay: Sok minden attól függ, hogy az életed mely periódusában vagy. Tokióban a 20-as éveimben voltam. Egy amerikai egyetemnek kellett dolgoznom. Színházba úgy kerültem, hogy megismertem egy amerikai nőt, aki javasolta, hogy színészkedjek. Londonban is más élni, bár nem teljesen az én stílusom. Ehhez képest Stratford? Az RSC státusza magas. Minden, amit itt csinálunk, bemutatásra kerül Londonban is. Mellette a világ nagyvárosaiban, New York, Moszkva, teszünk vendégszerepléseket és nem utolsósorban a társulat is nemzetközi. Magas szintű munka folyik itt. Kisvárosnak tűnik, de a színház szempontjából nagyváros, kiemelkedő.