Vámos Miklós: Az isten szerelmére

Napok óta fel van már írva a cím, én meg ülök itt, a papír fölött, akarom mondani a monitor előtt, és próbálok valami épkézláb értékelést írni a könyvről, de úgy érzem magam, mint az iskolások a házi fogalmazásnál, egyszerűen nem tudom, mit írjak.

Nem azért, mert rossz volt a könyv (akkor lenne mondandóm...), hanem nagyon is jó, csak épp mit lehet írni egy ilyesfajta könyvről, ami visszaemlékezésekből áll? Hogy hogyan lehetett Kodálytól autogramot szerezni? Vagy mi volt Mándy Iván kedvenc mondása? Igen, talán ezekről is, de azt hiszem, jobb, ha a kedves olvasó ezeket a könyvből tudja meg, és nem lövöm le a poént.

Hogy lássuk, mivel van egyáltalán dolgunk, álljon itt a szerző bemutatása:

A Hogy volt portréi 2004-től íródtak, olyan írókról és művészekről, akikkel szoros kapcsolatban álltam, némelyikükkel kifejezetten barátságban. Módosít ez a tény az élményen, ha a műveiket magamhoz veszem? Nehéz a válasz.

Az Írhatnám polgár-sorozat valamivel később kezdett fogalmazódni. Ennek hősei a huszadik század közepének íróóriásai, főleg a Nyugat köre. Zömükkel sajnos csak a műveik, életrajzaik, naplóik, leveleik, s a róluk szóló szájhagyomány révén köthettem ismeretséget. 2009-ben készült a legutolsó. A szövegek döntő többsége az Élet és Irodalomban jelent meg annak idején. Néhányat mind a két csokorból kihagytam, s picit átírtam valamennyit.

Tíz-tizenöt év alatt változtam, s bármily hihetetlen, a hőseim is. A Hogy volthoz mellékeltem néhány dokumentatív fényképet. Az Írhatnám polgárhoz nem tudtam, sajnos nincs közös fotóm például Kosztolányi Dezsővel vagy Karinthy Frigyessel.

Jelszavam: Olvasni arany.

Az első részben tehát azokkal az írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel, káderokkal ismerkedhetünk meg, akiket a szerző személyesen is ismert. Bevallom, még sosem éreztem magam ilyen öregnek, hisz jó részük még élt, mikor én születtem, vagy nem sokkal korábban hunyt el, és szinte mindegyik név ismerősen csengett, egyik-másikat láttam tévében, hallottam rádióban, netán személyesen is látni lehetett őket egy-egy ünnepi könyvhéten dedikálás közben. És amikor Vámos zárójelben felteszi a kérdést, hogy na, az ő neve kinek ismerős, na? Na? És az övé? - akkor én némileg keserédesen jelentkeztem gondolatban, hogy nekem, nekem!

A 2. felében pedig mint láthattuk, nagy íróink, költőink kerültek sorra, akiket a szerző már személyesen nem ismert, hanem elsősorban könyvekből tájékozódott sorsukról, életükről. (Meg kell mondanom, könyvtárosként külön meg voltam hatva a rendkívül pontos bibliográfiától, irigylem a türelmét, ha ennek mind egyedül járt utána.)

Talán furcsa módon az első rész volt a személyesebb, de a második az izgalmasabb, és ugyanakkor lehangolóbb. József Attila elmeállapotbeli gondjairól tanultunk az iskolában, de amiket itt olvastam, azon még így is megdöbbentem. Kosztolányiról, Babitsról az ember azt hinné, viszonylag konszolidált emberek voltak, de ez a könyv rácáfol erre, és olyan titkokat (?) tudtam meg, amikre nem voltam felkészülve. Ezeket a portrékat olvasva az ember elgondolkodik rajta, vajon jó-e egyáltalán, ha ismerjük ezeket az élettörténeteket? Kell-e vagy szabad-e, hogy befolyásolja műveik értékelését, ha tudom, hogy a valóságban házasságtörők voltak, neuraszténiások, feleségverők, stb.?

Csak azt tudom, hogy engem befolyásol, többé-kevésbé más szemmel nézek a könyvben szereplő alkotókra, és némi szomorúsággal tettem fel magamban a kérdést, hogy a legtehetségesebb művészeknek vajon miért van szinte kivétel nélkül valamilyen "agyi defektusuk".

A könyv stílusa egyébként rendkívül szórakoztató, hol humoros, hol megható, hol (ön)ironikus, de végig van benne valami játékosság, és tele van "húsvéti tojásokkal", utalásokkal, szójátékokkal, amiket élvezet volt felfedezni, bár gyanítom, mindet nem találtam meg, de amiket igen, azokon jót mulattam.

Kár, hogy ezeknek a szerzőknek egy jó részét már szinte el is felejtettük, pedig sokan érdemesek lennének arra, hogy újra előszedjük őket, és olvassuk. Talán nagyobb sikerük lenne, mint egyik-másik mostani kötelező olvasmánynak.

Kitűnő kiegészítés ez az irodalom órákon tanultakhoz, ha valaki jobban elmélyedne 20. századi íiróink-költőink életében. Én mindenképp gazdagodtam általa.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10

Jessica Townsend: Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége (Nevermoor 2.)

Az első rész után nem volt kétséges, hogy folytatni fogom a sorozatot, ha lesz magyarul, és szerencsére lett, méghozzá elég gyorsan. (Kár, hogy a 3. résznek az angol kiadásáról se tudni semmit, szóval most hosszú várakozás jön, sajnos.)

Morrigan Crow legyőzte a halálos átkot, kiállta a veszélyes próbákat, és felvételt nyert a rejtélyes Csudálatos Társaságba, a titokzatos Nevermoor azonban még számtalan felfedeznivalót tartogat számára. Ám hamar rá kell jönnie, hogy nem minden varázslat a jót szolgálja.

Morrigan a Társaság új tagjaként azt reméli, hogy végre igazi családra és barátokra lel. Csudákra számít, kalandokra és felfedezésekre, de kiderül, hogy a Társaság egyetlen dologgal akarja megismertetni: a Csudamívesek által elkövetett rémtettekkel. Ráadásul valaki zsarolja a társait...

És ami a legrosszabb: az emberek sorra tűnnek el. Nevermoor fantasztikus városát, amely valaha a mágia biztonságos szigete volt, most félelem és gyanakvás fojtogatja...

Morrigan boldog, hiszen végre tanulni kezdhet, de hamarosan rá kell jönnie, hogy akik tudnak arról, hogy mi is ő valójában, egy-két kivétellel halálosan félnek tőle, olyannyira, hogy időzített bombaként tekintenek rá, és ahelyett, hogy megtanítanák használni és uralni az erejét, el akarják nyomni azt. Ebből pedig  - azt hiszem, ebben nincs semmi meglepő - semmi jó sem sülhet ki.

Ebben a részben leginkább Morrigan belső fejlődését láthatjuk, és a többiek háttérbe szorulnak. Nagyon keveset kapunk Jupiterből, Jackből, a hotelból, még Hawthorne-ból is, aki továbbra is a lány leghűségesebb barátja. Logikus volt ez így, de azért hiányoztak, csak remélni tudom, hogy a többi részben többet szerepelnek majd. Jupitert állandóan elrángatják mindenféle titkos ügyekbe, és még a saját egységének tagjai is gyanakodva figyelik a lányt, főleg, miután elkezdődnek a zsarolások.

Megismerjük Miss Cheeryt, a Csudalatti egyik kalauzát, aki igazán nagyon kedves nő, csupa melegség és jóindulat, azonkívül a két (?) igazgatónőt, Dearbornt és Murgatroydot, egyikük félelmetesebb, mint a másik, és megtudjuk, mik azok a csudállatok.

Azért picit többet tudunk meg Jackről, és Cadence is jobb fej, mint volt, de sajnos, ez sem elég, hogy Morrigan ne érezze magát rettentő magányosnak, és ilyenkor persze, sokkal könnyebb ostobaságot csinálni, ami elég durva következményekkel jár, de talán épp ez kellett ahhoz, hogy a Társaság végre rádöbbenjen, micsoda hibát követett el.

A fő szál mellett sok új apróságot is kapunk, többet tudunk meg Nevermoorról, jót és rosszat is. Érdekesek és izgalmasak voltak, ugyanakkor félelmetesebbek is, mint az előző részben. Emiatt kevesebb volt a humor, de szerencsére nem maradt ki teljesen, Onstald professzor a hotelba tett látogatásain hatalmasakat nevettem. Aztán ott volt a térképes dolog, meg a trükkös sikátorok, de ezekről spoilerezés nélkül nem mondhatok többet.

Jó volt újra belemerülni ebbe a világba, és nehéz volt kilépni belőle, remélem, hogy hamarosan jön a 3. rész.

A fordító ismét Pék Zoltán, akiről nemrég olvastam, hog valamilyen díjra jelölték a Nevermoor első részének fordításáért, remélem, elnyeri, maximálisan megérdemli.

Egyedül a borítóval nem vagyok teljesen kibékülve, igazából szép, de láttam sokkal szebbeket is a külföldi kiadások között. De legalább egységes az első résszel.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10

Sam Copeland: Kicsi Charlie csirke lesz

Annyira csábító leírások szerepeltek erről a könyvről a kiadó facebook oldalán, hogy végül nem tudtam ellenállni a csábításnak, és muszáj volt elolvasnom, holott jócskán nem én vagyok a célkorosztály. Külön rá is kérdeztem, hogy egy felnőtt is élvezheti-e ezt a könyvet, és igenlő választ kaptam.

Most pedig a könyv befejezése után örömmel jelenthetem, hogy igen, felnőttek is élvezhetik! Méghozzá nem is kicsit.

Charlie igyekszik a dolgok jó oldalát nézni, de ez nem könnyű, mert eléggé aggódós fiú.

Aggódik például,

mert a tesója kórházban van,

mert folyton beleköt az egyik osztálytársa,

és mert a legváratlanabb pillanatokban átváltozik valamilyen állattá - hol galambbá, hol rinocérosszá, hol kígyóvá...

És bár minden gyerek szuperhős szeretne lenni, Charlie csöppet sem vágyik arra, hogy bolhává alakuljon át.

Barátai próbálnak neki segíteni abban, hogy rájöjjön, hogyan irányíthatja ezt az új, őrült képességét - mielőtt az végzetes bajba sodorná az iskola színpadán!

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám rá, vicces. Szinte végignevettem az egészet. Volt, hogy annyira rázott a nevetés, hogy az ölemben szundikálni próbáló macska szemrehányó pillantásokat lövellt rám, amiért felébresztem a röhögésemmel. Még a pisi-kaki poénok sem zavartak különösebben, pedig azokat nem igazán kedvelem, de ezek nem voltak alpáriak.

Nagyon jó volt ugyan ennyit nevetni (kuncogni, röhögni, hangosan hahotázni...), de azért azt is élveztem, hogy a könyvnek van mondanivalója is. A beteg báty, az iskolai zaklató, a folyamatos aggódás, az iskolában a külföldi, nem keresztény gyerek, a barátság is szerepet kap a könyvben, méghozzá ügyesen beleszőve a történetbe, és cseppet sem szájbarágósan. Néha kicsit sok volt a marhaságokból, és kevesebb lábjegyzettel is beértem volna, de alapjában véve nagyon jól szórakoztam. Az az egy volt kicsit furcsa, hogy a tanárok ábrázolása annyira negatív volt (és nem először egy gyerekkönyvben), persze, ez is növelte a humorfaktort, de azért elgondolkodtam, hogy vajon miért nincsenek pozitívabb tanárok is benne.

A szerző és egy csirke

Tessék elolvasni a könyv végén a levelet, sőt, még a borítófülön található rövid szerzői életrajzot is! Mindegyik rendkívül szórakoztató.

Ahogy mondani szokták, ajánlom 9-99 éves korig mindenkinek (a kiadó ajánlása 8 év fölött), de azért ha felnőtt kezd bele, tartsa szem előtt, hogy ez gyerekkönyv, és nem árt ezzel a tudattal és nyitottsággal hozzáállni.

A fordító ezúttal is Pék Zoltán, a színvonal pedig a hozzá méltó és megszokott kiváló.

A rajzok is jópofák voltak, érdemes kicsit alaposabban megnézegetni őket.

Nem tudom, egyedülálló könyvről van-e szó, vagy sorozat lesz, de ha a szerző ír még valamit, én vevő leszek rá, az biztos.

Ja, és hogy mi is van Charlie-val és a csirkével, azt nem árulom el, tessék elolvasni a könyvet!

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/9

Két "citromka"

Vagyis két olyan könyv, amiket savanyú ábrázattal olvastam, az egyiket jobban, a másikat kevésbé.

Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere

Először is, hadd filozofáljak kicsit a nevekről. Nem veszek ugyan részt a vcs (=várólistacsökkentős) játékban, de persze, nekem is vannak évek (sőt, évtizedek) óta a polcon porosodó olvasatlan könyveim (nem tudom, miben reménykedem), meg olyan szerzők, akiktől még nem olvastam, de szeretnék. Nos, Rushdie is egy ilyen vcs szerző. Róla először akkor hallottam, amikor Komeini ajatollah 1988-ban kimondta ellene a fatvát, a halálos kiközösítést a Sátáni versek c. könyvéért. 

Hol volt még akkor internet, ahol utána lehetett volna nézni, hogy miről szól a könyv, még magyarra se volt fordítva, ha jól tudom, és én szentül azt hittem, hogy tényleg valami versek, ráadásul sátáni, kit érdekel? Viszont nemrég akadtam erre a könyvére egy bloggertárs ajánlására, és mikor rájöttem, hogy a címbeli Hárúnnak köze van az Ezeregyéjszaka meséi Harun-al-Rasid kalifájához, nagyon megörültem, mert abban reménykedtem, hogy Rushdie valamiképpen azt dolgozta fel.

A meséskönyvet annak idején rengetegszer olvastam, és azt hiszem, a kedvenceim voltak a kalifáról szóló történetek, aki a mi Mátyás királyunkhoz hasonlatosan álruhában járta az országát, és tett igazságot.

Na, és akkor a nevek. Ahogy írtam fentebb, a szerzőre Komeini mondta ki a fatvát. Akit most már Homeininek is láttam leírva, Khomeininnek is, nem beszélve az ajatollahról, ami volt ájátolláh, ajátolláh, ájátollah, meg még ki tudja, mi más.

A szabály ugye, az, hogy a nem latin betűs írások neveit kiejtés szerint kell átírni magyarra. Ez tökéletesen oké is így, szerintem, de azért évtizedek óta bevett neveket, szavakat talán nem kellene megváltoztatni, főleg nem úgy, hogy nem egységes. Ilyen alapon mostantól pl. a gésa lehetne gejsa, mert az az eredeti kiejtése.

És akkor a könyvbeli nevek, némi tartalomismertetéssel egybekötve. Hárún és Rasíd így szerepelnek, már nem bosszankodom, hogy miért, két külön személy, fiú és apa, a vezetéknevük a Kalifa, én egyébként ezt ötletesnek találtam. Az apa híres mesemondó, míg egy nap el nem hagyja a felesége, és onnantól fogva nem tud mesélni. Rasídot egyénként politikai rendezvényekre is meg szokták hívni, mert az a párt, ahol ő mesél, nagyobb eséllyel nyer választást. Most is ez történik, Rasíd és Hárún elutaznak a rendezvényre, megszállnak egy hotelban, és Hárún (juj, de utálom így leírni őket!) éjszaka motozásra ébred. Egy fura emberke próbálja elzárni Rasíd mesecsapját, és ezáltal a mesék tengeréhez való hozzáférését megszüntetni, ami azzal járna, hogy soha többé nem tudna mesélni. Hárún gyorsan kapcsol, és ellopja a célszerszámot, aminek valami cifra neve volt, és elfelejtettem. Inentől kezdődik az őrült kaland, aminek keretében Hárún furcsábbnál furcsább lényekkel találkozik és eseményekben vesz részt. Mi, olvasók, meg furcsábbnál furcsább nevekkel küzdhetünk meg.

Gapföld még csak hagyján, de a csupválákát nem tudtam mire vélni. Mi a nyavalya az a csupválá? Aztán van még Bátcsít királykisasszony, meg Bóló herceg, Kahání, és a egy csomó olyan név, ami meg kiesett a fejemből, pedig alig 1-2 napja fejeztem be. (hogy én mekkora egyest kapnék az iskolában, ha ebből dolgozatot kellene írnom!) Na, és ott van Khatam Sud, amiről nem tudtam eldönteni, hogy most akkor hogy ejtjük. Ezek a nevek folyton kizökkentettek, elfelejtettem, ki kicsoda, stb. Nagyon sokat rontott az élményen.

A fordító Falvay Mihály, aki még valamikor 80-as, 90-es években fordíthatta, de olyan a stílusa, mintha A Pál utcai fiúkból jött volna. Ki mond olyanokat, hogy föladat, fulákol(!) (fuldokol)? Melyik 12 éves beszél úgy, hogy "Nemde, ha jól megnézzük..."? Nem tudom, mi volt a cél, népies akart lenni, mesés akart lenni? De sajnos, nem lett más, mint avitt és elavult.

Magáról a könyvről. Már az első oldalak beszippantottak, jó lesz ez, dörzsölgettem a tenyerem örömmel, hogy aztán pár oldal után kiköpjön, én meg ott álltam hülyén. És ez így ment végig, beszippantott, kiköpött, beszippantott, kiköpött, hosszú-hosszú unalmas oldalak után jött egy-két izgalmas, változó arányban. Az alig 230 oldalas könyvet egy hónapba telt elolvasnom, ami azért árulkodó, és leginkább azért, mert nem volt kedvem kézbe venni. Az utolsó 30 oldal jól sikerült, és tetszett, kár, hogy az előtte levő 200 meg nem... Voltak ötletes dolgok, pl. a lapród, ami lap és az apród összevonásából keletkezett, vagy kedvenc szereplőm volt a víz színén futni képes kertész (a neve nem maradt meg...) és a gép búbos banka, Dede.

Egy szerzőnél azt hiszem, nagyon fontos az első találkozás, hiszen az esetek túlnyomó többségében ez határozza meg, hogy lesz-e következő. Rowlingtól talán sosem olvasok el mást, ha az Átmeneti üresedés az első, ami a kezembe kerül, most meg a HP miatt még akkor is a kezembe veszem a könyveit, ha netán gyengébbre sikerednek. Rushdie-nál igen valószínű, hogy nem mostanában próbálkozom vele újra, ha egyáltalán valaha. Pedig lehet, hogy más könyvei jobban tetszenének, de ez nem egyhamar fog kiderülni.

10/6

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit (Csellengő gyerekek 1.)

Hát ez volt a nagyon savanyú, pedig ez volt, amit régóta el szerettem volna olvasni. Micsoda zseniális alapötlet! Sosem gondoltam még rá, hogy vajon egy másik világba került gyerek hogy érezheti magát, ha visszakerül a saját világába? Harry Potterről tudjuk, hogy alig várta a nyári szünet végét, de persze ebben benne volt az is, hogy mugli rokonai finoman szólva nem szerették, de vajon Alice vissza tudott szokni unalmasnak vélhető életébe a Csodaországbeli kalandjai után? Vagy hogy érezhették magukat a Narniából hazatért testvérek?

Ezt a gondolatot lovagolta meg a szerző, aki könyvében létrehozott egy iskolát olyan gyerekeknek, akiknek a másik világból ezért vagy azért el kellett jönniük, és nem találták otthon a helyüket, folyton visszavágytak, vagy épp a szüleik nem tudtak velük mit kezdeni.

Csodálatos alapötlet, egyszerűen borzalmas kivitelezés. Kidolgozatlan világok, amit rá lehetne fogni arra, hogy rövid, de olvastam olyan 150 oldalas könyvet, amiből minden lényeges kiderült, szóval ez nem mentség.

Nem értettem az iskola célját, elfeledtetni velük a másik világot? Nem, mert arra van külön iskola, mint kiderült, az olyan gyerekeknek, akik nem akarnak visszatérni a másik világukba, az idejáró gyerekek viszont igen. Nem világos, hogyan akart rajtuk segíteni az igazgatónő. Ami meg nagyon érthetetlen volt, a másik világok besorolása, Oktalanság, Erény, Logika, Logikátlanság, stb. Nem derült ki, miért ezeket a neveket kapták, mit takarnak, meg egyáltalán mire jók.

A gyilkosságos rész gusztustalan volt, az egész könyv rém nyomasztó, a gyilkost ugyan nem találtam ki, de a célját a gyilkosságokkal majdnem, közel jártam. Ráadául olyan fura és bizarr világokat festett le a szerző, hogy nem értettem, miért akarna azokba visszatérni bárki is, hacsak nincs valami baj a fejével. (Ámbár a könyvben szereplő gyerekek nagy részének volt...)

Eredetileg paprikás posztot akartam írni, de még ennyit sem ér meg. Keszekusza marhaság volt, nem értem, mit olvasott az, akinek ez tetszett. Megkímélem magam a folytatásoktól, az biztos. Amúgy nem is tudom, hogy lehetne folytatni, mert nagyjából lezárult a történet.

10/1

Kínos(?) vallomások...

...avagy kimaradt alapművek, divatkönyvek, stb.

Jó, hát ez a februári téma volt, de akkor nem jött össze, hogy megírjam, most viszont véletlenül van pár percem, gondoltam, pótolom. :)

A többiek már nagyon szépen fejtegették, hogy mi számít alapműnek, meg mi számít divatkönyvnek, stb., ezért én erre nem térnék ki bővebben, egyébként is koronként változik, de azért pár szóval mégis. Még akár 10 év alatt is nagyot fordulhat a világ, és ami addig alapvető műveltségnek számított, arra később szinte már a kutya sem emlékszik. Nem egészen ideillő példa, de friss (és végül is van belőle könyv is), a kb. 40 éves takarítónőnk a munkahelyemen, a héten látta az Esőembert színházban, és úgy mesélt róla nekem, mint akinek ez az egész történet teljesen új. Csodálkozva néztem rá: Miért, te nem ismerted a filmet? Pedig anno talán nem volt ember, aki nem látta a Dustin Hoffmann-Tom Cruise főszereplésével készült alkotást.

Vagy már nem is tudom, hol olvastam, talán valami kötelezőkről szóló cikkben, és említettek egy férfit, aki azért kardoskodott, hogy A kőszívű ember fiait meg a Légy jó mindhaláligot igenis mindenkinek ismernie kell, mire megkérdezték tőle, hogy olvasott-e Jósika Miklóstól bármit is. Nemleges volt a válasz, erre a beszélgetés másik résztvevője közölte vele, hogy nahát, uram, 100-200 évvel ezelőtt ön bunkónak számított volna.

Szóval ennyit az alapművekről. Szorgos voltam, és mindig elolvastam a kötelezőket, most hirtelen egyet sem tudnék mondani, amit nem olvastam volna el. Főiskolán még Jósika Miklós is volt, bizony. :D Bár senkit sem buzdítanék az elolvasására. Sokra nem emlékszem belőle, csak arra, hogy borzalmas volt. :D

Mivel magyar-könyvtár szakot végeztem, volt bőven a főiskolán kötelező olvasmányunk, volt olyan félév, amikor 35 kötelezőt kaptunk, igaz, ebbe a gyorsan elolvasható novellák és színdarabok is beletartoztak. Ekkora mennyiséget viszont csak átszáguldva lehet legyűrni, aminek az lett az eredménye, hogy egy csomónak összevissza a címére emlékszem, és passz. Se történetre, se szereplőkre, se semmire, és nyilván szó sem lehetett elmélyülésről.

Később arra vetemedtem, hogy saját magamtól, mindenféle erőszak nélkül olvastam klasszikusokat. Gondolkodtam is, hogy mit fogok írni ebbe a posztba, hiszen kb. "mindent" elolvastam, még ha ez persze, túlzás is. De megvolt nagyjából minden híresebb könyv, a Monte Cristo grófja, A párizsi Notre-Dame, Dickens, Jókai, stb. Kimondottan szerettem Mikszáthot és Maupassant-t, akiktől sokat elolvastam magamtól is, és néhány Jókait is. Tőle a kedvencem volt a Lélekidomár, amit többször is (!) olvastam, és jaj, mekkora pofáraesés volt főiskolán, mikor az egyik tanárom közölte, hogy az egy lektűr, én meg jó mélyen elbújtam a padban. :D Mintha a lektűr valamiféle szitokszó lenne, egyébként meg nem is értem, mi a baj vele. Komolyan megkedveltem Tamási Áront, egy időben szép sorban haladtam a műveivel, el tudom képzelni, hogy egyszer még folytassam az életművét, pedig amúgy már nem tartom valószínűnek, hogy sok klasszikust el fogok olvasni életemben.

Azért bőven fel tudok sorolni olyan szépírókat, divatírókat, akikre nem került sor, főleg a mai irodalomból, valamiért a modern, komoly irodalom nekem nem jön be. Kimaradt a Sorstalanság, és nem is tervezem pótolni, mert fizikailag rosszul vagyok a holokausztos-zsidós témától, és lehetőleg kerülöm. Nem olvastam az Anne Frank naplóját, sem a Mesterségem a halált, és sorolhatnék még híres filmeket is, amiket nem láttam.

Kimaradt a horror, Stephen Kinggel az élen, de a romantikus is, legalábbis az elmúlt nem tudom hány évben, korábban azért szerepelt pár ebből a műfajból a repertoáromban.

A klasszikus fantasy sem az én műfajom, legalábbis eddig nem igazán találtam olyat, amit nagyon szerettem volna. A Trónok harcát elkezdtem sorozatban, de abbahagytam, és a könyveknek meg sosem fogok nekiállni. 

Neil Gaimannel és Zafónnal sem sikerült összebarátkoznom, és azt hiszem, ez már így is marad. Vagy a magyarok közül kimaradt, és nem is hiányzik pl. Lackfi, Tóth Kriszta, Karafiáth Orsolya. Valahogy bőven elég az, amit hallottam róluk, hogy ne is akarjam olvasni őket. Csúnya előítélet ez, tudom, de hát gyarló ember volnék, vagy mifene.

A divatkönyveknél meg azt vettem észre, hogy egyre kevesebb érdekel, és egyre többről derül ki, hogy egy nagy felfújt lufi. Persze, nálam sem maradt ki a Twilight, sőt, még A szürke ötven árnyalata első részét is elolvastam, hogy aztán sikítva meneküljek a többi részétől. Manapság meg akkora a választék, hogy képtelenség is követni mindent, amit az ember szeretne olvasni, és még nehezebb dönteni, hogy melyiket is olvassam.

A többiek posztjai az alapkörben:

PuPilla
Dóri
Shanara
Nikkincs
Nita
Abstractelf
Anett
Nima

Csatlakozók:

Sister
Mandi
Vicky
Heloise

és Lobo, aki nem csatlakozott, de a témával kapcsolatban írt. :)

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Bevallom, féltem kicsit ettől a könyvtől, hogy majd nagyon megvisel lelkileg, hogy nagyon felháborodom, vagy ilyesmi, de végül is elég jól bírtam.

Egyre több olyan könyv, film és sorozat jelenik meg, amikben már igyekeznek tabuk nélkül kezelni a homoszexualitást. Nem állítanám, hogy minden rendben van e téren a világban, még mindig sokakat ér mindenféle attrocitás, de közel sem olyan rossz a helyzet, mint volt akár csak 20-30 éve is. Nem beszélve arról az időszakról, amikor még börtön járt érte. Sajnos, még ma is vannak, akik tagadják a homoszexualitás létét, és úgy gondolják, holmi átnevelő táborokkal meg lehet oldani a kérdést.

Részben egy ilyen átnevelő táborról szól ez a könyv is. A 12 éves Cameron a szénapadláson csókolózik a legjobb barátnőjével, és később rájön, hogy ami csak vagány bátorságpróbának indult (meg mersz-e csókolni?), kezd komolyra fordulni.

Hamarosan szörnyű hírt kap, a szülei meghaltak autóbalesetben. Ezután nagymamájához és nagynénjéhez kerül, aki ugyan jóindulatú vele, de igazán közel nem kerülnek egymáshoz.

A regény első fele kicsit leegyszerűsítve Cameron szexuális ébredezéséről szól, ahogy szép lassan, az évek során rájön, hogy a szénapadlás nemcsak egy kaland volt, hanem ő valóban a lányokhoz vonzódik. Láthatjuk a mindennapjait, hogy hogyan próbál megfelelni annak az elvárásnak, amit rokonai és a társadalom állít elé, mármint hogy párkapcsolat egy férfiból és egy nőből áll, amibe belebukik, hiszen esélye sincs, hogy működjön. Láthatjuk, hogy éppolyan útkereső kamasz, hibákkal, tévedésekkel és balhékkal, mint egy átlagos lány. (Talán egy kicsit több balhéval, remélem, nem minden kamasz lop és füvezik...) Mígnem aztán egy napon le nem bukik, és nagynénje villámgyorsan be nem dugja egy egyházi átnevelő táborba.

Amit nagyon élveztem ebben a részben, a visszatekintés volt a 90-es évekbe. Öröm volt felidézni a filmeket, tévéműsorokat, amik egyeztek, a játékokat, stb. Ugyanakkor be kell vallanom, nekem ez a rész kicsit hosszú volt, Cameron hétköznapjai, érzései, fejlődése, ébredezése érdekelt, de a szexuális kalandjai, próbálkozásai nem, ezt szívesen kihagytam volna. Sokkal inkább vártam a tábort, hogy vajon milyen módszerekkel próbálkoznak majd, mennyire lesz szigorú, lelkileg vagy fizikailag megterhelő Cameron számára. És még mielőtt elértünk volna magának a tábornak a leírásához, felmerültek bennem olyan kérdések, hogy mi lesz a lánnyal, be betölti a 18-at, és nem sikerül addig átnevelni? (már 15 vagy 16 éves, mikor bekerül az intézménybe.) Kénytelen lesz bujkálva élni, vagy felvállalja a másságát? Az ott levő többi kamasz vajon tényleg át akar térni, vagy csak tettetik?

Én nem tudtam senkit sem elítélni, aki helytelenül bánt a lánnyal, sem Ruth nénikéjét, sem a tábori nevelőket. Rick tiszteletes szimpatikus volt, még ha ostobaság is volt, amit képviselt, és amit el akart hitetni önmagával és a világgal is, de szerintem őszintén hitt abban, amit csinál. Lydia már nem ilyen egyértelmű eset, szimpatikus kicsit sem volt, de gyűlölni nem tudtam, mert egyszerűen tudatlan volt, ámbár talán a tudatlanság az, ami a legnagyobb károkat képes okozni, sok esetben a gyűlölet alapja is a tudatlanságból fakadó félelem. Ők egyszerűen ebben hittek, mint ahogy annak idején abban (meg most újra...), hogy lapos a Föld, és a Nap kering a Föld körül. Fel sem merült bennük, hogy másképp is lehet, ami fel ugyan nem menti őket, de indokolja a tetteiket. Egyszerűen csak csodálkoztam, hogy most komolyan azt hiszik, hogy ez működni fog? A terápia meg rajzolás meg a többi?

Nem kaptam minden kérdésemre választ, mert a könyv bár valahol lezárt, mégsincs befejezve. Simán lehetne belőle folytatást írni. Kíváncsi lennék, vajon hogy alakul Cameron és barátai, no, meg Ruth nénikéje élete. A könyv tulajdonképpen pozitív végkifejletűnek is tekinthető, de hosszú út áll még a lány előtt.

Javaslom a könyv olvasását azoknak, akik nyitottak a téma iránt, de azoknak is, akik nem, mert ráébredhetnek, hogy egy homoszexuális is ugyanolyan ember, mint a hetero, érzelmekkel, vágyakkal, csalódásokkal, stb. És azoknak is, akik hisznek az átnevelő táborokban, hogy rájöjjenek, milyen parttalan és értelmetlen az egész.

Számomra komfortzóna elhagyás volt ez a könyv, de kell néha, hogy belekóstoljon az ember egy másik világba.

A "kóstolás" lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/8

U.i.: A könyvből díjnyertes film is készült, amit alkalomadtán biztosan megnézek majd.

Cecelia Ahern: Üvöltés

Még sosem olvastam az írónőtől, mert a romantika nem az én műfajom (igaz, az Utóirat: Szeretlek c. könyvéből készült filmet 2-3x is megnéztem, ami azért jelent valamit), de ennek a kötetnek nagyon megfogott a fülszövege.

A kötetben harminc különleges, fantáziadús történetet olvashatunk, amelyekben nők küzdenek le ezernyi viszontagságot agyafúrtságuk, leleményességük és könyörületességük révén. 

A novellák főszereplőit olyan dilemmák, vágyak és törekvések mozgatják, amelyekkel a világ minden pontján azonosulni tudnak a nők. Az ismerős élethelyzetek jó adag mágikus realizmussal fűszerezve meghökkentő és sokszor roppant mulatságos végkifejletbe torkollnak. A gondolatébresztő írások hősnői életük különböző területein (házasság, gyereknevelés, politika, karrier) szembesülnek titokzatos, de nagyon is valós problémákkal. 

Egyikük bőrén vészjósló harapásnyomok jelennek meg, a másikat egy rémálomszerű prezentáció kellős közepén szó szerint elnyeli a föld, a harmadik pedig elhatározza, hogy visszaviszi megunt férjét a boltba, ahol annak idején beszerezte. A különféle akadályokkal birkózó nők életét az is formálja, miként tekintenek rájuk mások, de leginkább persze az, hogy ők maguk érzékelik-e a bennük rejlő erőt. 

A harminc novella őszinte képet mutat arról, milyen a mai világban nőnek lenni.

Erős, ügyes nők, némi mágikus realizmus, ide vele! A beleolvasó végképp meggyőzött arról, hogy ezt nekem olvasnom kell. És nem is csalódtam.

Olvastam pár helyen, hogy ez egy feminista könyv. Nem tudom, én nem éreztem annak, hacsak nem feminizmus az, hogy a kötetben szereplő nők megtanulnak kiállni magukért, teljesítenek egy feladatot, felismerik saját erejüket vagy a változtatás szükségességét. Megmondom őszintén, amilyen negatív felhangja van manapság a feminizmus szónak, egyesekben inkább taszítást válthat ki a feminista könyv kifejezés, mint vonzást, így én nem is szeretném ezt használni.

Ez egy női könyv, női problémákkal, nemcsak nőknek.

A fülszöveg már nagyon szépen bemutatja, miről szól a könyv, 30 különböző történet, amik között volt hasonlóság, de különbség is bőven. És bár nyugodt szívvel mondhatom, hogy mindegyik tetszett, voltak kiemelkedő, kedvenc történetek, amik jobban megfogtak, jobban meg is ragadtak a fejemben.

A nő, aki rózsaszínben járt egy olyan világot mutat be, amiben élesen elkülönülnek a nők és a férfiak. A nők rózsaszínben járnak, a férfiak kékben, de ha netán valaki mégis eltérne ettől, mindenki csuklóján szalag van, talán mondanom sem kell, a nőkön rózsaszín, a férfiakon kék. Időnként be is kell mondaniuk, hogy pénisz vagy vagina, hogy egész biztosan meg lehessen különböztetni őket. Elborzasztó világ...

A nő, aki herékre vigyázott főhőse valójában egy férfi, aki vaszektómiát szeretne, és egy csupa nőből álló bizottság előtt kell bizonyítania, hogy joga van rá. Azt hiszem, nem nehéz rájönni, hogy a női abortusz kifordított megfelelője ez a történet.

A nő, aki nőül beszélt világában ugyan elvileg megbecsülik a nőket, de a kormányban és az államtanácsban csak férfiak vannak, aki nem értenek nőül... A kormány első számú tanácsadója, az Egyes megpróbálja rávenni a főnököt, hogy vegyenek fel egy olyan nőt, aki beszél férfiul és nőül is, hogy legalább közvetíteni tudjon a két nem között. Hogy a mi csattanó, azt nem árulom el, de meglepett.

Emellett sok történet címe furcsa, kifordított, a lábjegyzet szerint egyes kifejezések, közmondások szó szerinti lefordítása, és a szerző ezeket szó szerint is alkalmazza a történeteiben, amitől bizarr, de nagyon érdekes, helyenként humoros, de tanulságos "meséket" kapunk. A nő, aki elvesztette a józan eszét, és elment megkeresni. A nő, akit beskatulyáztak olyan nőkről szól, akik egy-egy dobozban ücsörögnek, és háborognak, mert szerintük nem abba valók, sőt, van, aki nem is osztható be egy dobozba, A nő, aki elvetette a kétely magvait - megint csak szó szerint cselekedett, és ennek volt talán az egyik legmeglepőbb csattanója, bár valahol a közepe felé már gyanítottam.

A tanulság mindegyikben elég egyértelmű, de nem szájbarágós. Engem elbűvöltek ezek a történetek, és az írónő stílusa, csodálatos első találkozás volt, remélem, még követi több.

A fordítót, Szieberth Ádámot is ki kell emelnem, aki értően nyúlt ehhez a női témához, és hogy visszautaljak az egyik történetre, úgy tűnik, tud nőül.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10