Emlékeztek A villámsújtotta torony című novellámra?

Még A bosszúszomjas doktorral együtt jött ki, és ha jól emlékszem, ingyen osztogatta a kiadó a könyv mellé, ha sokat vásároltál náluk, de hivatalosan csak így, ajándék füzetként létezett.

Na, az történt, hogy amikor az Első [dene]vérig linkjeit gyűjtögettem az online áruházak oldalán, észrevettem, hogy ezt a novellát konkrétan majdnem háromezer forintért árulja a Bookline és a Libri antikvár könyvként.

Ezen nem kicsit durrant el az agyam – egyrészt egy huszonhat oldalas novelláról van szó, másrészt soha nem szántam kereskedelmi forgalomba –, szóval idén karácsonyra megkapjátok tőlem ajándékba.

Rajzoltam hozzá egy vadonatúj borítót, és akár e-olvasón, akár tableten vagy mobilon olvasol szívesen, mindössze egy gombnyomással a tiéd lehet EPUB-ban vagy PDF-ben – amelyiket jobban csíped!

[.epub letöltés]     [.pdf letöltés]

Kellemes ünnepeket mindenkinek!

Nincs Elveszett Napok kötet tarot kártyák nélkül – ezért gyorsan el is hoztam nektek A káoszittas doktor illusztrációit és a rajtuk szereplő karakterek, valamint a hozzájuk kapcsolódó kártyák elemzését! :D

Van köztük olyan, amit legalább öt éve megrajzoltam, és olyan is akad, amelynél háromszor átvariáltam, ki szerepeljen rajta... de az írás már csak ilyen képlékeny dolog: néha egészen meglepően alakul a történet, amiről a kezdetén hittem, minden részletét ismerem már.

Mint az előző két alkalommal, természetesen most sem spoilerezek el semmilyen fontos titkot, de ha még a legapróbb rejtélyeket is magad szereted kibogozni, akkor talán inkább mégis csak azután térj vissza ide, hogy befejezted A káoszittas doktort ;)

14 – Az Angyal – Veronica Campbell

A tarot Nagy Arkánumának tizennegyedik lapját számos néven ismerik. Hívják Mértékletességnek, Egyensúlynak, Művészetnek... és a régebbi hagyomány szerint, amit én is választottam, Angyalnak. Mint a sokféle névből is kiderül, a lap a harmóniát, a különféle elemek keveredéséből születő egyensúlyt hivatott megteremteni. Kicsit a Mágus (nálam Alkimista) lapjára emlékeztet, ám itt kifejezetten az egyesülésen van a hangsúly, ahogy a Rider-Waite-Smith szimbolikáján az angyal is mutatja a vízzel.

Mint személy, az Angyal visszafogott, kiegyensúlyozott valaki, akinek ritkán van erős véleménye – ellenben tehetségesen vegyíti a dolgokat, legyen szó újragondolt ötletekről, tökéletesen összeválogatott vendégekről, vagy éppen a főzésről. Veronica Campbellre remekül illik ez a szerep – egészen addig, amíg rá nem kényszerül, hogy kilépjen belőle. Bár nem panaszkodik Philip feleségeként, a házasságuk hosszú évei alatt a mágiát sem adta fel: arra törekedett, hogy megbékítse egymással a két különböző életstílust, és egy új, minden ízében tökéletes harmadikat kovácsoljon belőlük.

Az Angyal lap tele van szimbólumokkal: maga az angyal a stabilitást jelképező háromszöggel a mellkasán, a kelyhek, a lába mellett a Hold lapról ismerős rák, a hegyek fölött ragyogó korona... az illusztrációra csak néhányat emeltem át belőlük. A háromszöget a keresztet formázó brossra cseréltem, mert Vera számára a hite az egyik legfontosabb alappillér; a koronát pedig ötvöztem a kelyhekkel, és helyettük egy ragyogó inferni pecsétet adtam a kezébe.

15 – Az Ördög – Peter Huntington

A Halál mellett az Ördög a másik lap, amely szinte minden olyan filmben felbukkan, amiben kártyát vetnek – és aminek láttán ugyancsak mindenki rögtön konkrét démonokra gondol, holott a kép csak szimbólum, mint az összes többi kártyán is. Az Ördög a gátlástalan, káros szenvedélyek, a végletek, az ösztön lapja: míg az Erő kibékítette, az Angyal pedig egyensúlyba helyezte az értelmet és az ösztönöket, ez a lap arra figyelmeztet, milyen könnyen semmivé foszlik ez a harmónia, ha nem vigyázunk.

Ha személyként akarjuk elképzelni ezt a lapot, olyasvalakire kell gondolnunk, aki minden buli lelke; aki bármit (és bárkit) kipróbál, amíg élvezetet remél belőle – de ez a mértéktelen hedonizmus arra szolgál, hogy mögé rejthesse a személyisége árnyoldalát, különösképp a tényt, hogy függő. Bár Peter Huntingtonról nem derült ki sok részlet az első két kötetben, A káoszittas doktorban nyilvánvalóvá válik, hogy a fentiekhez hasonló problémákkal küzd, és kérdéses, sikerül-e kikeverednie belőlük.

A Rider-Waite-Smith kártya sokban emlékeztet a Szeretők lapjára: azon is Ádám és Éva szerepelt, ám ott még az Édenkertben, egy angyal vigyázó tekintete alatt – itt viszont láncra verve, démonná változva raboskodnak az ördög hatalmában. A láncokat én is megtartottam az illusztráción, hiszen a függés egyik legfontosabb szimbólumai, az ördögöt viszont a Huntington család szarvaskoponyájára cseréltem: a családja ugyanis épp annyira gúzsba próbálja kötni Petert, mint a saját szenvedélyei... ráadásul az agancsoknak is fontos szerepük van a könyvben.

16 – A Torony – Octavia Warren

Ha egyetlen lapot választhatnék a tarotból, a Torony lenne az: bár váratlan katasztrófára és pusztulásra figyelmeztet, az újrakezdés reménye is ott van benne. Mint a Nagy Arkánum legtöbb állomása, ez is egy egész történetet hordoz magában: a régi, elavult szerkezeteknek sokszor földig kell omolniuk, hogy az alapokon új, jobb, erősebb tornyot építhessünk – de előbb sajnos muszáj ledönteni az eredetit.

A Torony-személyiségű ember szókimondó, nyers és sokszor kihívó: határozott véleménye van a világról, és nem rest szembesíteni másokat a hitük és a világképük hibáival. Kicsit érzéketlen, kicsit túl erőszakos, de őszinte, és van igazság a szavaiban. Octaviából is hiányzik ez a diplomáciai érzék: túl fiatalon hullt az ölébe túl nagy hatalom, ez pedig a gondolatolvasással együtt hajlamossá tette rá, hogy ritkán kételkedjen a saját véleményében. Attól sem riad vissza, hogy alapjaiban forgassa fel a világrendet, ha a meggyőződése szerint az új felállás mindenkinek jobb lesz.

A Torony lap legfontosabb szimbólumai természetesen maga a torony, a belecsapó villám, és a lefelé zuhanó emberek. A torony egy sziklaormon épült, szilárd, biztonságosnak tűnő építmény, de még így sem állhat ellent az elemeknek, és egy szempillantás alatt leomolhat. Ezt a hirtelen katasztrófát ültettem át az illusztrációba is a darabjaira hulló, lángoló óratoronnyal – kicsit előrevetítve az Elveszett Napok karneválját is.

17 – A Csillag – Lucy O'Hara

A Csillag a remény lapja. A sok-sok sötét, küzdelmekkel teli kártya után kicsit olyan, mint egy korty friss víz; rövid, áldott pihenő a végső megpróbáltatás előtt. Magában hordozza a gyógyulás lehetőségét is, valamint a reményt, hogy végül minden jóra fordul.

Mint személy, a Csillag olyasvalaki, aki beragyogja a körülötte lévők életét. Mindig optimista és segítőkész, nyitott és mindenkiben a jót látja – emiatt pedig sajnos hajlamos lehet áldozatul esni másoknak. Szerencsére a remény még olyankor sem hagyja el. Nincs senki az Elveszett Napok népes szereplőgárdájában, akire jobban passzolna ez a lap, mint Lucyra, aki az első kötetben átélt borzalmak ellenére is megőrizte magában a fényt, és azóta is juttat belőle a társainak.

A Rider-Waite-Smith lapon a forrás az élet vizét szimbolizálja: ezzel öntözi a lány maga körül a hajtásokat a csillagos égbolt alatt. Az illusztrációra természetesen átvittem a csillagokat, Lucy kezébe azonban korsó helyett a történetben igen fontos szerepet játszó kártyalapot adtam a remény szimbólumaként.

18 – A Hold – Dr. Philip Campbell

A Hold különös lap. Nem kifejezetten pozitív, nem is túl negatív, mégis egy kissé baljós kártya ez: az álmok, illúziók és a félrevezetés lapja. Ahogy a hold sápadt fényében megnyúlnak az árnyékok, és minden egy kicsit rejtélyesebbé, egy kissé fenyegetőbbé válik, mint napvilágnál, úgy figyelmeztet rá ez a lap is, hogy nem mindig hihetünk a szemünknek, és nem árt a dolgok mélyére ásni, hogy megkülönböztessük az illúziót a valóságtól.

A Hold-jellegű személynek a vérében van a félrevezetés. Számtalan álarcot ölt magára, amelyekben a világ előtt mutatkozik, és a valódi arcát csak kevesen ismerik. Remekül ért a pletykák, mendemondák, féligazságok terjesztéséhez, a valódi tehetsége azonban abban rejlik, hogy megtalálja azt az apró igazságmorzsát, amitől hitelessé válnak a szavai. Philip Campbell egy kissé talán túl ügyesen is űzi az ármánykodás művészetét: lassan már a tulajdon családja sem bízik benne, és sorra veszíti el a szövetségeseit. Nemcsak a viselkedésében testesíti meg azonban a Hold lapot, hanem abban is, hogy görcsösen ragaszkodik a „maszkjához”, nehogy csalódást okozzon másoknak.

Az eredeti lap szimbolikája nem igazán működött volna az illusztrációval, ezért változtattam rajta, és inkább a lap jelentésére koncentráltam. A Rider-Waite-Smith kártyán egy hosszú, sötét, veszélyes út vár a vízből előevickélő rákra – ezt a parttalan félelmet Philip arckifejezésébe ültettem át. A maszk (és a szemnyílásán tükröződő telihold) a félrevezetést szimbolizálja, a hiányzó fele viszont azt, hogy előbb vagy utóbb napvilágra kerülnek a hazugságok, ő pedig kénytelen lesz szembenézni velük.

19 – A Nap – Claudia Warren és Raoul

Ha a Csillag a remény kártyája, akkor a Nap a boldogságé – kit ne derítene jobb kedvre, amikor hétágra süt a nap, és csiripelnek a madarak? Kicsit a gyermekkor hosszú, vidámsággal és játékkal teli nyaraira emlékeztet, amikor hírből sem ismertük még a felnőttek problémáit. A Napban egyesül ez a nosztalgia és a hazatérés öröme: végre hátradőlhetünk azzal a bizonyossággal, hogy mindent megtettünk, amit kellett, jutalmunk pedig ez az ártatlan, önfeledt öröm.

Mint személy, a Nap derűlátó, kíváncsi, és mindig mindenre rácsodálkozik. Imád új dolgokat tanulni, rengeteget kérdez, kreatív, és vág az esze. Olyasvalaki is lehet, aki egy kissé önhitt, és azt gondolja, körülötte forog a világ. A fentiekből valószínűleg egyértelmű, miért pont Claudiát és Raoult választottam – amellett, hogy mindketten imádják a napfényt. Mindketten magukban hordozzák azt a gyermeki nézőpontot is, amit a kártya megjelenít: Claudia az életkora miatt, Raoul pedig a traumáiból fakadó sajátos életszemlélete okán.

Van egy másik oka is, hogy két karaktert tettem erre az illusztrációra: bár a Rider-Waite-Smith lapon csak egy gyermek jelenik meg, a régebbi paklikban két gyerek szerepelt ezen a kártyán: testvérek, akik ismét egymásra találtak. Claudiát és Raoult ugyan nem fűzi egymáshoz ilyen szoros kötelék, de mindketten remekül megszemélyesítik a Nap üzenetét. A hátuk mögé az Octavia szentélyében álló tölgyfát rajzoltam, ágai közt a napkoronggal.

20 – A Végítélet – Rufus Summerfield és Agathodaimón

A Végítéletet átlagos kártyavetésben nem könnyű értelmezni, mert a Nagy Arkánum többi lapjával ellentétben kifejezetten egyedi szituációra utal; ám, ha az egymás után következő lapokat történetté fűzzük – ahogyan az Elveszett Napok esetében is –, akkor remekül illeszkedik a végkifejlet helyére: ez ugyanis a próféciák beteljesülésének, a tetőpontnak, az eleve elrendelt sorsszerűségnek a lapja.

Mint személy, a Végítélet kicsit az Akasztottra hasonlít: az anyagi világ helyett inkább a spiritualizmusban talál otthonra, ám nem azért, mert a saját útját keresi, hanem mert már réges-régen megtalálta azt: egy isteni tervet követ, és hidegen hagyják a társadalom szabályai. Nehéz lenne Summerfield és Agathodaimón karakterét a fenti kontextusban értelmezni úgy, hogy ne áruljak el túl sokat A káoszittas doktor cselekményéből, ezért inkább nem is teszem :D

A Rider-Waite-Smith kártya a bibliai Utolsó Ítéletet ábrázolja: amikor az angyali seregek harsonáinak szavára feltámadnak a holtak, elnyervén az örök életet. Az illusztráción a saját farkába harapó kígyó, az Uroborosz szerepel, amely nemcsak fontos alkímiai és mitológiai szimbólum, de az újjászületés, az örök élet jelképe is – valamint fontos szerepet tölt be az Elveszett Napok világában is.

21 – A Világ – Ferdinand

A Világ volt az a rajz, amin a legtöbbet gondolkodtam. Míg az Ördögnél legalább háromszor lecseréltem a tervezett karaktert, a Végítéletnél pedig csak az utolsó fejezetek írásakor döntöttem el, ki szerepeljen rajta, a Világ majdnem kifogott rajtam. A beteljesülés, a tökéletes harmónia lapja ez: a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” szimbóluma. A pillanat, amikor végre minden részlet összeáll; minden erőfeszítés elnyeri a jutalmát. Felmerült bennem, hogy ráteszem a három orvost, netán egy Hieronymust, vagy egy londoni látképet... de valahogy egyik sem volt az igazi.

Olyan karakterre lett volna szükség, aki megtestesíti a befejezett munka feletti elégedettséget; aki tisztában van a képességeivel, de nyitott új dolgokra, és aki elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy ne zárják korlátok közé a társadalom szabályai, ha el akar érni valamit. A kérdést bonyolította, hogy A Világ A káoszittas doktor (és egyben az Elveszett Napok) epilógusa, ezért nem szívesen emeltem volna ki egyetlen szereplőt. Így esett végül Ferdinandra a választásom, aki, bár egy szót sem szól,  mégis a legmegbízhatóbb karakter az egész trilógiában :D

Ami a szimbólumokat illeti, ennél az illusztrációnál az egyszerűségre törekedtem: Ferdinand kitárt szárnya a szabadságra utal; parázsló szeme a fényt, a testéből szállingózó korom pedig a Setétet jelképezi.

Remélem, tetszett ez a barangolás a tarot és az Elveszett Napok illusztrációinak világában. Van olyan lap, amihez másik karaktert választottál volna? Ha igen, meséld el hozzászólásban! ;)

A jellemzéseknél Kim Huggens Tarot 101 – Mastering the Art of Reading the Cards c. könyvét használtam fel.

Nem számítottam rá, hogy hat év telik el az első és az utolsó kötet megjelenése közt, de csak elérkezett a nap, amikor végre beharangozhatom az Elveszett Napok befejező részét :D

Már azelőtt elkezdtem dolgozni ezen a történeten, hogy a Kísértés Rt. megjelent volna, ezért több mint egy évtizednyi munkám van benne, és meglehetősen szürreális érzés pontot tenni a végére. Az első ötletemhez képest szinte felismerhetetlen a kész sorozat, de imádtam írni – és remélem, ti is legalább ennyire élvezitek majd olvasni ;)

Kezdjük is a címmel és a borítóval

A hagyományokhoz hűen doktor szerepel ezen is, mégpedig Philip Campbell, aki ebben a kötetben átveszi a stafétát Ambrose-tól, és megkapja az egyik nézőpontot. A cím kilenc éve megvan, szerintem soha semmit nem tartottam még ilyen sokáig titokban. A borítóterv (az illusztrációval együtt) öt éve.

A káoszittas doktor látványterve

Mikor jelenik meg?

Könyvfesztivál ugyan nem lesz, de a megjelenés dátuma 2021. november 18., lehet beírni a naptárakba szorgosan!

Mesélj róla egy kicsit!

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a három doki közül Philip jelentette a legnagyobb kihívást – de egyben a legnagyobb sikerélményt is. Hónapokon át tartott megtalálnom a „hangját”, de az eredmény magáért beszél: szerintem az egyik legkomplexebb karakteremet sikerült megalkotnom a személyében.

Rajta kívül természetesen felbukkannak az első két kötetből ismerős nézőpontok – Lenore, Hieronymus, Isabeau, Jason, Octavia –, illetve néhány új narrátor is csatlakozik a meglévőkhöz Veronica Campbell, Peter Huntington és egy titokzatos harmadik személyében.

A kötet középpontjában egyértelműen a mágia és annak különféle fajtái állnak, de a másik két okkult területből sincs hiány: kóstolót kapunk a harctéri alkímiából, és végre ellátogatunk a boszorkányok céhébe is.

A káoszittas doktor a leghosszabb regény, amit valaha írtam: már a kézirat száz oldallal több lett, mint a második köteté, szóval 7-800 oldalas téglára számítsatok – de ígérem, minden egyes szálat elvarrtam benne ;) Emellett a sorozat legpörgősebb része is… a legtöbb halálesettel.

Egy szó, mint száz: jó kis befejező kötet lesz ez, higgyetek nekem. Ezen a linken a fülszöveggel együtt megtaláljátok az adatlapját, ha pedig beleolvasnátok, feltettem a prológusát az Extrák menübe ;)

Hogy London végül állva marad-e? Már csak egy hónap, és kiderül! ;)

Arra gondoltam, így az év felénél írok nektek egy kis helyzetjelentést, hogy mire számíthattok tőlem a közeli és távoli jövőben.

Először is pofátlan önreklám: az instagram a leggyakrabban használt közösségi médiám, minden oda kerül fel legelőször, szóval ha mindig minden hírrel naprakész szeretnél lenni, nyomj egy követést: @imreviktoriaanna néven megtalálsz.

Így áll a 2021 további része. Vélemények / reakciók jöhetnek kommentben!

Legkedvesebb olvasóim, nagyon boldog karácsonyt kívánok nektek! Gondoltam, hozok egy kis olvasnivalót is számotokra: nem kifejezetten karácsonyi témájú, de azért remélem örültök neki.

Fogadjátok szeretettel az Elveszett Napok harmadik részének prológusát!
(erre a linkre kattintva már meg is szerezhetitek)

És ha már itt vagyunk, beszélgessünk egy kicsit erről a kötetről:

• megvan már a címe, csak még nem akarom lerántani róla a leplet, szóval addig felettébb kreatívan "elveszettnapokháromként" utalunk rá
• a szemfülesek kiszúrhatták már itt-ott, hogy a borítója is kész van
• kb. 160 oldalnál tartok, és van 80 oldal extrám, amit a másik kettőből vagdostam ki, ezek vagy belekerülnek, vagy nem... sosem lehet tudni :D
• a tarot Nagy Arkánumának XIV-XXI lapjait teszik majd ki a fejezetek, de lehet, hogy megtoldom majd még egy extrával is, amolyan függelék-szerűen
• Ambrose szemszögéről Philipére váltunk, de a többiek maradnak, és még újabb nézőpontok is csatlakoznak hozzájuk
• közelebbről is megismerkedünk a mágusok és a boszorkányok céhével
• jó páran életüket vesztik az események sodrában (eddig öt hullánál tartok, de lesznek még néhányan)
• betekintést nyerünk három különös házasságba
• Peter Huntington sokkal szórakoztatóbbra sikerült, mint terveztem
• kiderül, működik-e a rítus, és sikerül-e elűzni a Setétet London egéről...
• ... és végre elérkezik az Elveszett Napok karneváli forgataga is ;)

A Sinclair család

A Huntington család

A Campbell család

Nomen est omen, tartja a mondás, és amikor történetet ír az ember, óhatatlanul is szembesül azzal a problémával, hogyan is kellene elnevezni a karaktereit. Ami engem illet, szerencsésnek tartom magam, mert általában hasraütés-szerűen adok nevet, mégis jól szoktak sikerülni. Arra gondoltam, megosztom veled, én mit veszek figyelembe, amikor meghozom a döntést. Nem általános érvényű szabályok ezek, szóval nem kell szentírásnak venni, de talán segítségedre lehet, amikor ott állsz az újszülött szereplőddel, és illene már a nevén szólítani. ;)
(Mivel én szinte kizárólag angolszász neveket adok a karaktereimnek, ezért ilyeneket fogok használni példának is.)

1. Kicsoda a karaktered és honnan származik?
Ez valószínűleg egyértelmű lesz, de a legfontosabb talán az, miféle világot írsz, és abban milyen helyet foglal el a karakter. Ha valós magyar helyszíneken játszódik a regényed, akkor valós magyar neveket szerencsés adni a szereplőidnek -- hacsak nincs jó okuk rá, hogy külföldről mondjuk épp Budapestre tévedjenek. (Amíg logikusan meg tudod magyarázni a furcsaságokat, addig nincs baj.) Ellenben, ha mondjuk Londonban játszódik a könyv (mint az én regényeim nagy része), akkor az olvasó angolszász neveket vár majd -- hacsak a szereplőd nem külföldről érkezett vagy más kulturális gyökerei vannak (pl. indiai angol).
Ennyivel sajnos nem elég azonban elintézni a dolgot: csak azért, mert egy név angolul van, még nem biztos, hogy passzolni fog. Noha manapság, a globalizáció és az internet korában már egyre kevésbé van ennek jelentősége, és az egész világon neveznek el gyerekeket Daenerysnek, néhány évtizeddel korábban még éles különbség volt pl. amerikai és angol nevek között. Hogy egy példát említsek: ha a karakteredet Michaelának hívják, akkor a vezetéknevétől függően el tudom képzelni bármelyik angolszász országban, valamint Németországban, vagy Közép-Kelet-Európában. Ha viszont úgy írja a nevét, hogy McKayla, Makayla, Michayla vagy Mykayla, akkor az eléggé behatárolja amerikainak.
Ugyanez a helyzet a vezetéknevekkel. Ha valakinek spanyol vezetéknevet adsz, akkor az olvasó egyértelműnek veszi, hogy az illetőnek spanyol vagy latin-amerikai gyökerekei vannak.
Ha teljesen kitalált világban alkotsz, akkor általában két út áll előtted: vagy a valós világban is használt neveket illetve azok halványan módosított verzióját adod a szereplőidnek (pl. G.R.R. Martin karakterei), és ezzel hétköznapibbá, a miénkhez hasonlóvá változtatod a világot; vagy pedig épp ellenkezőleg, a valóságtól teljesen elrugaszkodott nevekkel örvendezteted meg őket -- ezáltal pedig tudatosan határvonalat húzol a történeted világa és a miénk közé.

2. Kik a szülei?
Bár ténylegesen te, az író adod a karakter nevét, a történet szerint általában azért szülei is vannak szegénynek, akik elvileg elnevezték. Miféle emberek ők? Gazdagok vagy szegények? Honnan származnak és mennyire iskolázottak?
Egy angol nemesi család például hajlamosabb tradícionális angolszász neveket adni a gyermekeinek (pl. Edward, Victoria, Patricia, George), mint egy középosztálybeli család, akik semmi rosszat nem látnak abban, hogy az épp divatos neveket adják a gyerekeiknek (pl. Caleb, Jessica). Van a szülőknek netán valami hobbija vagy mániája? Nos, akkor azt a gyerekek sem ússzák meg (lásd: Gandalf, Aragorn, Leia, Han). És természetesen, ha a szülők eltérő kultúrából származnak, akkor a gyerekeiknek valószínűleg olyat nevet választanak, ami vagy mindkét kultúrában használt, vagy pedig ötvözi a kettőt (pl. az apa családneve mellé az anya kultúrájában használatos keresztnév).
Példa erre az Elveszett Napokból: Hieronymus Bell eredeti neve Harold Bell. A szülei mindketten alkimisták, akik tudják, hogy a fiukból is valószínűleg alkimista lesz, aki az avatásakor saját cognoment (új nevet) választ majd magának -- emiatt az alkimista szülők általában nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a gyerekük nevének. Hieronymus helyzetét tovább bonyolítja, hogy az anyja a születése után pár órával szépen rásózta az apjára, és többé felé sem nézett. Az újdonsült apa meglehetősen neheztelt a fiára emiatt, ezért nem csoda, hogy az egyik legátlagosabb nevet adta neki: elnevezte Haroldnak, és Harrynek szólította. A fiút tizenkét éves korában avatták alkimistává, és ennyi idősen nem épp a kifinomultságáról híres az ember. Mivel épp rajongott Hieronymus Bosch festőért, az ő keresztnevét választotta cognomennek.
De hozok egy másik példát is: ott van Gregory Hugh Lancaster, aki igen régi családból származik -- ahol a legidősebb fiú jellemzően az apja középső nevét kapja keresztnévnek (lásd a büszke apát, Stephen Gregory Lancastert). Ha belegondolunk, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy amikor elnevezik a legidősebb fiút, azzal egyben az első fiúunoka nevét is eldöntik. (Persze Miának lesz egy-két szava ahhoz, hogy Hugh-nak nevezze el a fiát...)

Akkor most Lance fia tényleg Hugh lesz...?

3. Biztosan jó ötlet a beszélő név?
Hidd el, odavagyok az okosan megválasztott nevekért, amik a megfelelő pillanatban rávilágítanak a szereplő valódi kilétére vagy egy fontos tulajdonságára (pl. Mr. Wednesday az Amerikai istenekből), de hiszek abban, hogy nem kell túlzásba vinni a dolgot -- illetve abban, hogy a név hangzása sokkal fontosabb, mint a jelentése. Ha a szereplőd a történet elején hétköznapi ember, miért lenne különleges neve (hacsak nem kissé zakkantak a szülei)?
Más kérdés, természetesen, ha az illetőnek megvolt a lehetősége, hogy maga válassza ki a nevét -- ez esetben valószínű, hogy olyat választ, ami jelentéssel bír a számára.
Én leginkább a mellékszereplőimnek hagyom, hogy eltérjenek a megszokottól: ott van Mr. Daymare, akinek neve az angol "nightmare" ("rémálom") kifejezésen alapuló szójáték, vagy az Elveszett Napok vámpírkirálynői, Atra és Bianca, akik szándékosan félrevezető nevet választottak maguknak (az "atra" szó a latin "ater" melléknév nőnemű alakja és sötétet vagy feketét jelent; a Bianca név az olasz nyelvből jön, és fehéret jelent): Atra hófehér ruhát hord és a haja is fehér, míg Bianca mindig tetőtől talpig feketében van.
Ha már a hangzásnál tartunk, a neveknek, akárcsak a nyelvnek, ritmusa és dallama van, ami sokszor többet elárul a szereplőről, mint a szavak eredeti jelentése. Vegyük például a Campbell fivéreket: Philip neve az f, l, p mássalhangzókkal és a magas hangrendű i-vel lágy hangzású; engem kicsit szárnysuhogásra emlékeztet. Szinte lesiklik az ember nyelvéről. Ehhez képest Ambrose neve a mély hangrendű magánhangzókkal és a nehézkes "mbr" torlódással akadozik kissé, és sokkal sötétebb, komorabb hatást kelt. Philipre a simulékony modora és tökéletes viselkedése a legjellemzőbb, Ambrose-ra pedig a gorombasága, valamint a sötét titkai. Sokkal kifejezőbbek emiatt a neveik, mint ha a jelentésüket vettem volna figyelembe ("philippos": lóimádó; "ambrosios": isteni).
Hogy egy név jól hangozzék, fontos az is, hogy ne vidd túlzásba a szótagszámokat sem. Amikor kitalálom egy karakter nevét, csak a név egyik elemének szoktam két szótagnál hosszabbat választani, a másik elem pedig egy vagy két szótagú marad -- de nyerő párosítás még a 2-2 szótagú név is. (Utóbbinál viszont általában olyan középső nevet választok, ami vagy 1, vagy 3-4 szótagú -- csak a változatosság és a kellemesebb ritmus végett.) Példa: Octavia Warren (4+2), Vincent Nightingale (2+3), Leonard Spencer (2+2), illetve Hieronymus Bell (5+1).

4. Névvadászat
Minden második írástippekkel foglalkozó oldal azt javasolja, hogy utóneves honlapokon keress keresztneveket, de nekem ez nem sokat segített: ezeken ugyanis általában pontatlan eredettel/jelentéssel töltik fel a neveket, nincs kiejtési segédlet, ráadásul az írásmód is elég... eklektikus. A magyar neveknél persze ez nem túl nagy gond, de ha külföldi neveket keresel, akkor nem nagyon jutsz egyről a kettőre. Inkább a Wikipediát ajánlom: a legtöbb névnek fenn van az eredete, kiejtése, jelentése, illetve változatai más nyelvekben. Itt még vezetékneveket is talál magának az ember.
Mivel én többnyire hangzás után választom a neveket, ezért ritkán vadászok Wikipedián: inkább az épp olvasott könyvek bibliográfiájában szoktam nézelődni (de a francia szótáram copyright oldala is remek nevekkel szolgált már), vagy, mivel angol nyelvterületen élek, a kollégáim közt. :D Igazság szerint bárhol és bármikor találkozhatsz olyan névvel, amit később egy szereplődnek adhatsz, ezért érdemes nyitott szemmel járni: az újság, a híradó, vagy épp egy focimeccs mind alkalom a vadászatra. J.K. Rowling az edinburgh-i Greyfriars temető sírköveiről lopta jó pár karaktere nevét -- ez is egy módszer. A lényeg csak az, hogy miután megvan a név, nézz utána, milyen kultúrából ered, és hogy használhatták-e abban a korszakban és azon a helyszínen, amiről írsz.
Érdemes egyébként nyilvántartani a neveket, amik megtetszettek. Lehet, hogy az aktuális irományodban még nem használod fel őket, de később még jól jöhetnek. Egy lista már csak azért is hasznos dolog, mert beleírhatod azokat a neveket is, amiket már felhasználtál, és így nem bukkan fel két különböző karaktered ugyanazzal a névvel. Utóbbi egyébként nem halálos bűn (hiszen neked is nyilván van legalább három Zoltán nevű ismerősöd), de én csak mellékszereplők esetében ajánlom, és akkor is próbáld kerülni a névnek ugyanazt a formáját. Ami engem illet, szeretném elkerülni, hogy az olvasóim messzemenő következtetéseket vonjanak le csak azért, mert lusta voltam vadonatúj nevet keresni.
Ha már itt tartunk, az sem hátrány, ha egy adott történetben változatosak a nevek, és nem minden főszereplőnek A-val kezdődik a neve (hacsak nincs ennek jelentősége a sztoriban), máskülönben könnyen összezavarod az olvasódat. Félúton A bosszúszomjas doktor írása közben át kellett neveznem jó pár szereplőt, mert túl sok volt az A-val, L-lel és M-mel kezdődő név. (Így is sok, de nem ANNYIRA. :D)

Hű, ez hosszú lett. Ha idáig eljutottál, akkor remélem, hogy találtál hasznos tippeket, amik segíteni fognak a névválasztásban. Ami engem illet, most megyek, és elmerülök egy jó kis bibliográfiában, hátha szembejön a következő főszereplőm neve. ;)

Mivel már amúgy is rettenetesen el vagyok késve ezzel az élménybeszámolóval, gondoltam „egyszervoltholnemvolt” stílusú elbeszélés helyett csak összeszedem a legmeghatározóbb pillanatokat a 2019-es Ünnepi Könyvhétről.

Legnagyobb meglepetés
Amikor 16:45-kor, azaz 15 perccel a dedikálásom tervezett vége előtt felnéztem, és még mindig legalább harmincan álltatok a sorban. O.O Nem csoda, hogy még egy óráig fel sem álltam az asztaltól! :D

Legkellemetlenebb pillanat
Szerencsére nem tartott sokáig, de az, amikor egy pityókás* úriember leült mellém a Gondolat Kiadóval közös dedikálóasztalhoz, és nekiállt osztani az észt ("Magácskaisíró? Aztánjókönyveketír? Mianeve, Imreanna?"). Végül megunta, hogy nem foglalkoztam vele, és továbbállt.

Legnagyobb megbánás
Egyértelműen az, hogy nem vittem nagyobb bőröndöt, és így csak tizenöt könyvet tudtam elhozni magammal, amiből hat a saját tébolyult doktor tiszteletpéldányom volt. Jövőre beszerzek egy nagyobb bőröndöt, és rendesen feltankolok olvasnivalóból, az biztos!

Legfurcsább kérés
Egy 3-5 év közötti (nem biztos, nem értek a gyerekekhez) angyali szőke, szemüveges kislány lecsüccsent elém a székre, majd megszólalt: "Akkor nekem rajzolj egy zsiráfot és egy lovat, és..." :D

Legnagyobb sokk
Azt hiszem, a hőség. Három éve nem jártam Magyarországon; elfelejtettem már, milyen az igazi kánikula. A három napban, amit ott töltöttem, nem igazán működtek az olyan alapvető életfunkcióim, mint az evés vagy az alvás ^^;

Legnagyobb élmény
Találkozni mindenkivel, aki eljött: újra látni a régi Főnixes csapatot és megismerkedni az új tagokkal (mint Gabriella Eld, aki egy tünemény ♥), illetve beszélgetni egy kicsit minden régi és új olvasómmal (*.*)

Nagyon köszönöm mindannyiótoknak, hogy kinéztetek, és remélem, Nektek is akkora élmény volt, mint nekem. :)

* matt részeg volt a bácsi, na.

07 – A Kocsihajtó – George (és Laetitia) Campbell

08 – Az Igazság – Servilia Morgan

09 – A Remete – Septimus van Haelit

10 – A Sors kereke – Meredith Sinclair

11 – Az Erő – Hestia Palmer

12 – Az Akasztott – Angela Sinclair

13 – A Halál – Dr. Ambrose Campbell

Kattints ide a teljes méretért!

Nemrég olvastam egy bejegyzést arról, milyen káros hatásai lehetnek annak, hogy túlmisztifikáljuk az írást, és zseninek kiáltjuk ki az írókat. Szerintem remek cikk; tökéletesen megfogalmazza a tinédzserkori félelmeimet, amiket szerencsére mára sikerült nagyrészt magam mögött hagynom. Itt elolvashatjátok: link.

Eszembe jutott viszont, hogy talán nem árt és esetleg még érdekes is lehet, ha mesélek az akadályokról és nehézségekről, amikkel egy könyv írása során találkozom. Már csak azért is, mert így itt lesz készen a magyarázat a kérdésre, hogy miért is kellett három évet várni az Elveszett Napok második részére. :D

Amikor 2015-ben megírtam A bosszúszomjas doktort, tele voltam lelkesedéssel és ötletekkel. Olyan munkám volt, ami lehetővé tette, hogy az üresjáratokban és otthon is rengeteget tudtam írni, ráadásul naponta mindössze 30-40 percet kellett utazással töltenem. El is határoztam, hogy remek lesz ez így; szépen minden év végére befejezem a következő kötetet, és az meg is jelenhet következő tavasszal.

Na igen ám, de tervezni könnyű.

2016. egészen másképp alakult, mint azt előre sejtettem. Nemcsak a munkám szűnt meg, de elköltöztem egy másik országba, ami a legváltozatosabb komplikációkat hozta magával. Amikor pedig az élet épp békén hagyott, akkor maga az alkotás sem ment zökkenőmentesen.

Először is, ez volt az első alkalom, hogy sorozatot írtam.

Most nem mondom, hogy önálló kötetet írni könnyű, mert bárki, aki valaha nekiült és lelkiismeretesen megírt egyet, az tanúsíthatja, hogy megvannak a maga buktatói; de abban legalább már volt gyakorlatom. Az első kötet sem okozott problémát: végül is egy történet kezdetéről volt szó, ahol mindössze néhány szálat nyitva hagytam a végén, és nem lőttem le az összes poént, amiket közben kitaláltam.

Egy második kötetnél azonban már akadnak gondok. Mivel tudom magamról, hogy alapos vagyok, tisztában voltam vele, hogy legalább egy év (vagy több) el fog telni a megjelenéséig, és mégsem várhatom el az olvasóimtól, hogy minden apró történésre emlékezzenek az első kötetből, vagy hogy újraolvassák azt a második előtt. Muszáj volt tehát beletennem visszatekintő részeket -- de nem annyit, hogy dögunalmas legyen annak, aki egymás után olvassa a két kötetet. Ott volt továbbá az a dilemma is, hogy A tébolyult doktornak nemcsak átvezető részként kellett megállnia a helyét, hanem önálló könyvként is -- még akkor is, ha a cselekmény ugyanolyan szervesen épül az első kötetre, mint A két torony A gyűrű szövetségére.

Először úgy ültem neki, mint ahogy eddig írtam a regényeimet: elkezdtem az elején, és hagytam, hogy magától kialakuljon a történet. Volt hozzá egy vázlatom (mert anélkül aztán tényleg öngyilkos vállalkozás könyvet írni), de egyébként szabadjára engedtem a karaktereket, hadd szórakozzanak, ahogy kedvük tartja. Ezzel a módszerrel sikerült is befejeznem 2017 elejére, és úgy volt, hogy a Könyvhéten meg is jelenik.

Aztán május elején írtam a Főnixnek, hogy inkább halasszuk el, muszáj még dolgoznom rajta.

Tény, hogy rettentő nehezen engedek el egy kéziratot, mert mindig bennem van, hogy lehetne még mit csiszolni rajta, de higgyétek el, mindenki jobban járt azzal, hogy A tébolyult doktor nem jelent meg két évvel ezelőtt. Az alapsztori stimmelt, a jelenetek is a helyükön voltak, mégis... valahogy nem működött.

Az a bizonyos post-it téboly

Ekkor jött a post-it téboly, amire Molyról talán emlékezhettek: lényegében fogtam az összes jelenetet, és egy-egy cetlire summáztam őket. A szereplő, akinek a szempontjából íródott az adott rész kapott egy színt, és így szépen egymás mellé, alá és fölé ragasztgattam őket egy TÄRENDÖ asztal dobozának maradványára. Arra próbáltam rájönni ezzel a módszerrel, hogy van-e olyan cselekményszál, amit elhanyagoltam a többi javára. Természetesen vannak fontosabb és kevésbé fontos szálak, de már nem a tizennyolcadik században vagyunk, amikor még oldalszám alapján fizették a szerzőket, szóval ami csak felesleges töltelék, attól illik megszabadulni, hogy a lényeg napvilágra kerülhessen.

A remek, színes "térképem" alapján már el tudtam dönteni, hol vannak hiányosságok és honnan kellene nyirbálni -- nekiláttam tehát a vérengzésnek. Volt olyan szereplő, akinek a teljes nézőpontját kigyomláltam, mástól csak egy-két jelenetet vettem el, és vagy átadtam másnak, vagy egyszerűen félretettem ínségesebb időkre. Készítettem továbbá egy Excel táblázatot is, amiben nyomon követtem az idő múlását a regényben (napszakokkal és órákkal együtt), és hogy melyik szereplővel mi történik. Ez abban segített, nehogy például Hieronymus Bell véletlenül egyszerre két helyen legyen (bár kinézem belőle, hogy képes rá).

Akadt azonban komolyabb gondom is: miután megnyirbáltam az eredeti változatot, nemcsak felesleges részek tűntek el, hanem még jobban elvékonyodtak pont azok a szálak is, amikkel egyébként is problémáim voltak. Eljött tehát az idő, hogy leüljek, és alaposan végiggondoljam, honnan indultak a kérdéses szereplők, hová tartanak, és az útjuk melyik szakaszát meséli el a második kötet. Segítségül hívtam az első részt: elolvastam újra, és kijegyzeteltem. (A közhiedelemmel ellentétben az írók nem képesek álmukból felébresztve idézni bármelyik művük hatvanhetedik oldalának nyolcadik sorát.) Amikor ezzel megvoltam, nyitottam egy üres lapot valamelyik füzetemben, és töviről hegyire leírtam a karakter élettörténetét a születésétől kezdve egészen az első kötet végéig. Sokan ezt jóval az írás megkezdése előtt megteszik, de az én szereplőim folyamatosan változnak, és végül mindig teljesen mások lesznek, mint amilyennek terveztem őket. (Legjobb példa erre Lance, aki egy udvarias, kicsit félénk, aszexuális karakternek indult. Nem viccelek.) Amikor töprengek, mindig segít, ha kézzel írok: talán azért, mert olyankor az ugyanolyan billentyűk leütögetése helyett minden betűt egyenként kell megformálni, ez pedig beindítja a kreativitásomat. Így esett, hogy addig körmöltem, mígnem egyszer csak rájöttem a megoldásra, ami nemcsak illeszkedett a szereplő jelleméhez, de előremozdított egy másik szálat is, aminek a létére akkor döbbentem rá.

Amint kikerekítettem a történetet, a vázlatot jelenetekre vágtam, és ezeket beillesztettem a többi közé -- már csak az volt hátra, hogy megírjam őket. Ezt követte az egész mű újraolvasása és -szerkesztése, mert természetesen további apróbb hibák is feltűntek közben...

A lényeg az, hogy remek dolog az ihlet, ha van, de még többet ér az ember tudatos tervezéssel, karakterépítgetéssel... és persze az sem árt, ha tisztában van az elmélettel. Hosszú hónapok vérét és verejtékét megspórolhattam volna vele például, ha nem teljesen véletlenül bukkanok rá olyan írástechnikai segédanyagokra, amiket bármelyik kreatív írás tanfolyam első óráján megtanítanak a diákoknak. Mert az írást igenis lehet tanulni -- én ne tudnám? Lassan tizenöt éve írok, és minden nap tanulok valami újat --, fejleszteni és csiszolni. Ugyanolyan mesterség az íróé, mint a festőé vagy az asztalosé: jól jön, ha van hozzá érzéke az embernek, de tanulással, odafigyeléssel és gyakorlással lehet igazán maradandót alkotni.