Életem egy korszaka véget ért, lezárult az új-zélandi
kalandom, ami 2013. január 24-től 2013. október 29-ig tartott. A kezdete és a
vége is próbára tette az idegeimet, nem értem el a kiutazásom eredetileg
kitűzött célját, de rengeteget tanultam belőle. Kudarc? Hááát, határeset. Én némileg
annak érzem, aki ismeri az ügy hátterét, annak radikálisan más véleménye van.
Az ember hajlamos megidealizálni dolgokat, pláne, amikor
az útját keresi. A sors küld jeleket? Vagy egyszerűen csak pech és szerencse egyenetlen
eloszlásban? Meddig szabad ragaszkodni valamihez, és mikor kell elengedni? Sok
a kérdés...
Oké, oké, elég a gyászból! Inkább mesélek.
Az októberem közepe és vége azzal telt, hogy
rohantam. Mindenfelé.
1. A Magyarországon igényelt és a canberrai (ausztrál)
Magyar Nagykövetségre kért útlevelemet vissza kellett küldetnem Magyarországra.
Ez gyorsan ment, írtam emailt a Nagykövetségnek, még aznap vissza is hívtak és intézték
az irat hazaküldését. Nagy köszönöm Domaniczky Endre konzul Úrnak (Magyarország
Nagykövetsége, Canberra, Ausztrália).
Új-Zélandon nincs külön magyar nagykövetség,
viszont van egy szuper jó fej, energikus tiszteletbeli főkonzul Asszony, Szentirmay
Klára Wellingtonban, tőle lehet segítséget kérni. „...2013. szeptember 26-án a
Köztársasági Elnök által adományozott Magyar Arany Érdemkeresztet Klárának, Magyarország
képviseletében, az új-zélandi magyar közösség érdekében, valamint az új-zélandi
Magyar Szó című folyóirat szerkesztésében végzett kimagasló munkája
elismeréseként...” Gratulálok neki!!!!
 |
| Klára asszony az kitüntetés átvételén |
2. A motoromon, mielőtt meghirdettem eladásra
(el is vitték), néhány gyors javítást végeztem, végeztünk. A járgány elejét,
oldalát komplett szétkaptam, a fejidomot tartó alapvázat cseréltem le egy olyan
hibátlanra, amit eredetileg Németországban vettem Ebayen, Györgyi barátosném hozott
Magyarországra, onnan pedig Új-Zélandra cipeltem. Maximalizmus? Á, dehogyis. A
csere után végre tetszettek az idomok közötti hézagok.
Az utolsó közös szerelésünkön (tükrök visszarakása
a motorra) Klári biztosította a jó hangulatot, Petáj fúrt (a 4 dolláros
fúrószett meglepően jól teljesített), én imádkoztam. Végül Klári készített képeket
a motorról, kapott teret a női perspektívikus látásmódjának kibontakoztatásához.
 |
| Honda és Robi |
 |
| Ő volt a Hondám, nagyon szerettem... |
3. Egy remek zuhogó eső – erős szél kombós
napon elmentem banki, adóhivatalos (IRD, Inland Reveneu) ügyeket intézni. Akkora
szél volt, hogy kapaszkodnom kellett, az eső meg ömlött, finoman fogalmazva is
sza*rrá áztam. Wellington sír, gondoltam, persze belül majd felrobbantam az
idegtől. Az adóhivatalban a mindig kedves Debbie (egy aranyos néni, aki miatt
szerettem adóhivatalba járni) elmondta, hogyan kell adóév zárás előtt (itt áprilistól
áprilisig tart) önrevíziót kérnem. Utána a bankban jártam, először meg akartam
szüntetni a bankszámlámat, aztán rájöttem, hogy nem nyerő, hiszen hova kapnám az
utolsó fizetésemet, továbbá az IRD jövőbeni adóvisszatérítését. Zárást elnapoltam,
jó hír, hogy a törléshez nem kell személyes találkozó.
4. Eldöntöttem, hogy a bringám túl jó ahhoz, hogy
Zélandon hagyjam, de a szállításhoz be kellett csomagoltatnom. Első körben a
belvárosban lévő kerékpárbolt megszívatott, mert nem vállalták (a munkahelyre visszaúton
megint eláztam, minő véletlen), másnap második nekifutásra a város peremén lévő
másik bolt vállalta. Örültem, mint majom a farkának –akkor még nem tudtam, hogy
böjtje lesz. A kerékpárdoboz hazavitele után derült ki, hogy a bringát szépen
elcsomagoló gyerek elkeverte a pedáljaimat, az első tengelyemet. Klárival
visszamentünk a boltba, ahol szájhúzással ugyan, de adtak cseredarabokat. Az
már csak Magyarországon vágott alá a kedvemnek, hogy a szerelő nagy
szorgalmával a wireless-es kilométerórám jeladóját is eltüntette, ez kb
10.000Ft kárt jelent (postaköltséggel). Beatus sum!!!!
5. Az utolsó napokban az élet apró örömeihez
tartozott az is, hogy amikor szerettem volna átváltani az Európában egzotikus
valutának számító zélandi dolláromat USA dollárrá, sajnos nem ment, mert égen
földön nem volt eladó USA dollár a pénzváltóknál. Előtte nap még volt, de aznap
már nem... Készpénzt persze nem lehetett utalni, így délutánra sikerült elérnem
a reggeli állapotot, visszakerült a pénz a bankszámlára. Sok hűhó semmiért...
Ezen megpróbáltatások ellenére szakadatlan pakoltam,
Kláriék mérlegével folyamatosan ellenőrizve a 23kg súlyhatárt. Természetesen jó
is történt.
A trademe-n meghirdetett motoros csizmámat elvitte
egy jófej srác, tapsoltak a fülei örömében, szívem szerint ingyen odaadtam
volna neki. A motort viszont rossz érzéssel adtam át új tulajdonosának, a srác viselkedése
osztatlan ellenszenvet váltott ki belőlünk. De nem válogathattam...
Az utolsó zélandi szombatomon farewell partit
tartottunk, jól sikerült, Petáj főzte a pörköltet, én egy isteni Dr. Oetker
otthonról importált pudinggal kényeztettem a résztvevőket. Volt
csocsóbajnokság, beszélgetés, ugratás, az 5 millió dollárra becsült látképünk bemutatása,
sztorizás. Hamar elment az idő.
Vasárnap Klárival (Petáj játszani volt) kimentünk Scorching Bayre sütkérezni és élvezni a
napsütést. Én vezettem Petájék autóját, remek idő volt. Aztán ropogósra égtem a
napon, hiába figyelmeztetett Klári többször is, hogy „kennyem be” magam. Estére
már piros-lila színben pompáztam és kezdett fájni. Mindez két nappal a
repülésem előtt történt. Barom voltam.
Hétfőn Labour Party nap volt, szünnap és pihenőnap. Mivel szuper idő volt, kimentünk hármasban Owhiro Bayre sétálni és volt lehetőségem belepisilni a tengerbe elbúcsúzni az óceántól. Az óceánt nagyon sajnálom, a csodás színeket, a partra száguldó vakító fehér hullámokat, a sirályokat, a homokot... Jajj...
Árpád atyánk mehetett volna még kicsit délnyugatra a honfoglalásunkkor, a fene egye meg, akkor beficcenhetne egy pici partrész a Földközi-tengerből.
Képek Owhiro Bayről... A fényképeken szereplők kitalált személyek, bárminemű hasonlóság a valósággal a véletlen szüleménye. Még azokra a képekre is igaz ez, amelyeken Klári és Petáj van! De akkor honnan ismerem őket???? :D
