Pedig minden olyan jól indult.

-Na hogy viselkedtek ma a lányok?- kérdezte az előszobában Zoltán két puszi között tőlem.
-Ó remekül!-vágtam rá. Képzeld, terveztek, majd építettek egy bunkert és megengedtem, hogy abban aludjanak délben. Amikor felébredtek, én is befészkeltem magam egy kis időre. Tényleg kényelmes kis kuckót alkottak a segítségemmel.

Fogalmam sincs mikor és hogy romlott el minden. Kikönyörögték, hogy az éjszakát is a bunkerben tölthessék, méghozzá úgy, hogy mi szülők a kanapén alszunk, mert őrség azért kell, aztán szépen fokozatosan erősödött fel a hangerő. Vitatkozni kezdtek, aztán veszekedni és hisztizni is. Sorba jöttek panaszkodni hozzám a konyhába. A fő baj az volt, hogy nem tudtak megegyezni ki ki mellett feküdjön. Hanna külön szeretett volna aludni az egyik ficakban, Noémi viszont ragaszkodott ahhoz, hogy szorosan a nővére mellett legyen. Esztinek végülis mindegy volt... Hanna nem engedett, ragaszkodott a tesómenetes alváshoz, neki nagy hely kell, Noémi pedig egyre hangosabban kérlelete, hogy engedje. Kattogtak a fogaskerekek a fejemben, hogy hogyan kellene elsimítani a nézeteltéréseket. Supernanny meg a Vekerdy vajon mit tanácsolna? Az egyik a bünti lépcsőt, a másik meg az oldják meg egymás között módszert. Majd én megmutatom. Beszéltem nekik a kompromisszumról de hiába. Az "okos enged szamár szenved" mondás el sem jut a fülükig. Csendet kértem, egyenként meghallgattam mindhármuk sérelmét és igényét. Ekkor azt mondtam, hogy ha nem egyeznek meg, ha Noémi nem hagyja abba a követelőzést, ha nem sikerül olyan megoldást találniuk öt percen belül, ami mindhármuknak megfelelő, akkor lebontom a bunkert. Hogy elég hatásos legyen amit mondtam, még a főzéshez használatos időmérőt is felhúztam, ami annak rendje és módja szerint meg is szólalt öt perccel később. Nem tudtak megegyezni és én azon gondolkodtam, hogy ha most nem bontom le tényleg a kuckót, akkor következetlen, ígérgetős anya leszek a gyerekek szemében és ezt nem engedhetem meg magamnak. Elkezdtem hát szisztematikusan összehajtogatni a bunker építőelemeit, a lepedőket, plédeket és egyéb takaróféleségeket. Nem tudtam mi sül ki belőle, de be akartam bizonyítani, hogy erős, határozott és ha kell szigorú anya vagyok. No itt szabadult el a pokol. Három lányt kell elképzelni, akik teli torokból üvöltenek nevelő célzattal bevetett akcióm miatt. A sírástól kipirosodott arcú lányok olyan vicces látványt nyújtottak, hogy kínomban nevetni kezdtem az egész őrült helyzeten. Esdeklőn néztem Zoltánra, aki csak annyit üzent szemével, hogy " Na ezt oldd meg Ágnesem.."
Nehogy már kifogjon rajtam három kis vakarcs. Nem tudom honnan, de utolsó tartalékaimat is előszedtem és nyugodt hangon azt mondtam, hogy akkor ha most befejezik a vitatkozást, ha lenyugodnak, építünk közösen egy új kunyhót, olyat, amiben mindenki boldogan alszik majd. Hanna lesz középen és megpróbálunk külön szeparékat is kialakítani de előre szólok, hogy ez nem biztos hogy sikerül, amiért nem ér újra nyávogni..
És elkezdődött a bútortologatás. Áldottam az amerikai típusú ülőgarnitúránkat, azt amelyik olyan nagy és süppedős ellenben könnyen mozgatható. Előszedtem az összes tartalék plédet. Hamar elakadtam. Ekkor Zoltán abbahagyta a legújabb John Grisham könyvének olvasását és a tettek mezejére lépett. Befuccsolt a tervem, miszerint én ezt egyedül is elintézem. Nem is baj, mert elegem lett. Zoltán csipeszeket és valami kötelet is hozott és csakhamar felépült az elsőnél sokkal nagyobb és kényelmesebb bunker. Esztert közben kisebb baleset érte, a ki - és be mászás során Zoltán térde a száját érte ami kicsit vérezni kezdett. Amíg babusgattam, Hanna és Noémi konkrétan megőrült. Egyszerűen nem lehetett parancsolni nekik, Hanna folyton vihogott, Noémi meg partnere volt. Külön ültettem őket. A végén már csak 5 perc csendet kértem. Komolyan úgy viselkedtek, mint akik becsíptek. Nem hatott a fenyegetőzés, zsarolás, a szépszó de a csúnya se..
-Irány fogat mosni!-adtam ki a parancsot.
Ez egy kicsit kizökkentette a rosszcsontokat a felfokozott viháncolásból és én kapva kaptam az alkalmon, hogy bebújjak a bunkerba, ahol ha minden jól ment volna, a lányok az igazak álmát aludták volna éjszaka. Egy kis nyugalomra vágytam, csakhogy Zoltán egy titkos bejáraton mellém telepedett és hát hogy is mondjam ..inzultálni kezdett. Amikor Hanna észrevette, hogy bitorolni merjük a sátrat, visszafordult a fogmosásból és ránk vetette magát. Persze Eszter és Noémi is csatlakozott. A bunker megrongálódott a viháncolástól, egymást érték a könyökök, térdek, fejek. Mindenki kiabált vagy örömében vagy valami sérülés miatt. Elszabadult a pokol. Valahogy kikecmeregtem legalulról és kimondtam az ítéletet: Ma éjjel mindenki a saját ágyában alszik!

Duzzogva tűrték, hogy letusoljam őket. Én magam a szokásosnál hosszabb ideig álltam a zuhany alatt. Elolvastam nekik két mesét (Hannának a súlyosbító körülményekre való tekintettel egyet sem.. majd megkértem Zoltánt hogy dobálja fel az alsó szintről az ágyneműket, amelyekkel aztán betakartam a lecsendesedett ördögfiókákat, akiknek azért megígértem, hogy ha jobb passzban lesznek (velem együtt), akkor még lehet szó egy nappaliban felépített bunkerben alvásról éjjel.

Zoltán is felment egy-egy jó éjt puszit nyomni a lányok arcára. Hanna még ébren volt, így búcsúzóul még elmondta, hogy "Anyával most alkoholt fogunk inni"

-Na peeeeersze!!!- felelte Hanna, aki maximum ünnepnapokon és maximum pezsgőspoharat lát a kezünkben. Tény és való, nem túl sűrűn folyamodunk efféla lazító vagy nyugtató szerekhez Zoltánnal. A ma este lejátszódott jelenet viszont Isten bizony indokolttá tette, hogy éljünk vele.