Nagyon
boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át
gázolunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik,
sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és
énekelni kezdek.
Ezt éneklem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amíg az
ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön
évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs
növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs
uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a
szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a
február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.
Észreveszem, hogy néhány napja másként ébredek. Ilyesmit
gondolok félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy
hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek,
nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső
világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új
alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még
téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull. Szemem dörzsölöm,
dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer!
Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje,
nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel,
fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat
ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli
ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos
elfelejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok:
"Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha
hangosan is.
Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk.
Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.
