2012. március 29., csütörtök

Ügyintézés Magyarországon: útlevél és lakcím

A két fincsi téma. Németországi és osztrákiai tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy ebben a két országban a hivatalos ügyek intézése egyszerű ... többnyire, de Magyarországon ugyanez akár napokba is kerülhet, fel kell rá készülni. Na most így jártam én is. Csak én nem készültem fel rá.

Az okmányirodában
Augusztus volt, kimondhatatlan forróság, strandra való idő, nem pedig útlevélhosszabbításra. Sajnos nem voltam egyedül az ötlettel, mások is ezt a napot találták alkalmasnak az önkínzáshoz. (Megjegyezném, hogy a győri ETO-Parkban is létezik egy okmányiroda, ami a tumultust hivatott csökkenteni, de ezt lehet ki kell érdemelni, ugyanis ekkortájt nyáron, természetesen ez a hivatal is zárva tartott. Érthető, hiszen az emberek többsége szabin, ráérne, szünet van az iskolákban, végre a gyerekkel is be lehetne menni elintézni az útlevelét,) 
Így maradt  számomra is a belvárosi okmányiroda. Az iroda előtt hosszú sor kacsázott, emberek álltak a tűző napon, megijedtem. Úr isten, ez itt a sor? Az volt. Az utcáról befelé araszoltunk, ekkor még rendezett, katonás fegyelemmel betartva a ki, ki után jönt. Bent aztán elszabadult a pokol. Amatőrök, az élükön szerénységem, csak tátogtak és kapkodták a fejüket jobbra balra, hova, merre, mit csináljak?
Nem láttam át a helyzetet, ugyanis az emberek hirtelen mozgásba lendültek. Az addig egyenes sorból egyszerre kusza tömeg alakult. Egymást kísérő emberek válltak meg egymástól és sorakoztak be külön-külön, ide-oda váró emberhalmazok végére, foglalva a helyet. 
Opssz, éreztem, hogy itt már veszítettem.
Beálltam a számomra egyetlen logikusnak tűnő sorba, ami az Információs pult mögött üdögélő hölgyikéig kanyargott.
Hogy mit akartam?
Segítséget, információt a döntésem meghozatalához. Nem tudtam mit tegyek a lakcímeimmel. Magyar lakcím, külföldi lakcím, itt is vagyok, ott is vagyok, szabad így? Van valamiféle bejelentési kötelezettségem? Az interneten se találtam egyértelmű és kielégítő információt, fórumokon olvasgattam külföldön élő magyarok egymástól homlokegyenest eltérő véleményét a kérdésben. Valaki szerint kötelező a dolog, neki még Amerikába is érkezett egy dörgedelmes levél az (asszem a Közigazgatási Hivataltól) , ami arról szólt, hogy amennyiben nem jelentkezik ki a magyarországi állandó lakcíméről, súlyos pénzbirságot vetnek ki rá. A másik fórumtag aztán lehurrogta, hogy nem kell ezt ennyire komolyan venni, ő már 100 éve él külföldön és még mindig állandó magyar lakcímmel van otthon regisztrálva, és eszébe sincs Magyarországon egy ilyen hülyeségért az ügyintézésbe pénzt és időt feccolni.
Nem tudtam, hogy egyáltalán mi ennek a lakcímjelentősdinek a lényege, ahogy azt se, hogy szabálytalanságot követek-e el akkor, ha nem jelentem ki magam? Továbbá szerettem volna tudni azt is, hogy milyen lehetőségem lenne a magyarországi cím valamilyen formában történő megtartására, hiszen azt a címet a jövőben is szeretném hivatalosan is használni.
Ezért bátorkodtam zavarni az okmányiroda információs kezitcsókolomját.
De ő sajnos nem értette, hogy mit nem értek.
- "Hát azt Önnek kell tudnia, hogy mit akar, én nem tudok dönteni." - és mosolygott. Válaszát persze hallották mindahányan, akik kiváncsiak voltak rá, ugyanis nincs 3 lépés távolság, nincs diszkréció.
Újra próbálkoztam.
Erre olyan papagájszerűen megismételte az előbbi mondatot, de látta, hogy nem adom fel és tőle szeretnék hallani egy részletes felhomályosítást, ezért még ezzel folytatta:
- "Van olyan, hogy állandó lakcím, meg van olyan, hogy tartózkodási cím. Most melyiket akarja? Ezt tényleg magának kell tudnia. "
De azt, hogy mi a különbség jogilag a kettő között, mivel jár, és miért fontos az egyik és a másik, mindezt megtartotta magának. Pedig pont erre lettem volna kiváncsi.
Egy festett, de már erősen kopásban levő hölgyemény állt elvileg 2-3 emberkével mögöttem a sorban, kicsit előbbre settenkedett, majd rámnézve és a fejét csóválva félhangosan megjegyezte:
-  "Nem vagyunk ám időmilliomosok!" - ez persze nekem szólt kis butusnak, miért tartom fel a sort?  :-)
Az infós "szakember" még azzal homályosított fel, hogy igen, a címváltozást be kell jelenteni. Slussz. Mondom, szakember, jól felkészült az esetleges kérdésekre, ezért ül ott abban a székben. Fontosnak tartanám pedig, hogy az ügyfelezős kollégák készüljenek fel az ilyen kérdésekből, biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló témában kér felvilágosítást. A kérdésemet egyszerűnek gondoltam, főleg egy olyan szakembernek, aki a témában maximálisan kiismeri magát: 
Megbeszéltem magammal, hogy az állandó lakcímemet tartózkodásira módosítom.
Még egy kérés, az útlevelemet is szeretném meghosszabbítatni.
- "Ahhoz kell fénykép is. "
- "Igazolványkép? Hozzak?
- "Mit akar hozni?? Hát itt csináljuk!"
- "Szerintem igazolványképet máshol is csinálnak, lehet ha hoznám magammal, gyorsabban el tudnám intézni az útlevelemet.
Ekkor tényleg úgy nézett rám, mint egy hülyére.
- "Mit akar hozni? Hát itt csináljuk a fotót!'
kezdett gyanússá válni a dolog ...bár a nő ennél többet nem árult el, olyan volt mint egy tanár az asztala mögött, csak nézett rám, nézett, láttam rajta, hogy tőlem várja a helyes választ.
- "Úgy érti más eljárással rögzítik a fényképeket?"
- "Hát persze .... " - és 3-4 szóban röviden elmondta a lényegét, de tényleg úgy kezelt, mint egy pihent agyut. 
Drága Ügyintézők a Hivatalokban! Az ember lánya nem tudhatja, hogy éppen milyen divat tombol Magyarországon az okmányirodákban, nézzék el nekünk ezt a kis hibát!
Esetleg nem ártana a hivatalban egy bazinaaaagy, információs plakát az egész cuccról. Onnantól kezdve, hogy bejön a manusz az irodába. Kis képek, szöveg, ilyesmi. Mi és hogyan történik, mit kell hozni, vinni, előkészíteni. Vagy akár információs füzetecskék az információs emberkéknél. Pont úgy, mint a balkánon kivüli helyeken.

 Fényképekkel kapcsolatosan én eddig még csak az u.n. "biometrikus" fényképekkel kellett, hogy szembesüljek a német jogosítványom kapcsán. Azt se ott a hivatalban csinálták, fényképésznél jártam előtte.
Fogadjunk, hogy a győri infós maminak meg  ilyenről nincs fogalma! De nem is baj, nem itt él. Ahogy én se Magyarországon, ezért nem ismerhetem a változásokat.

Infós néni után beálltam a fényképezős sorba. :-) Kivártam a soromat. Festett szőke, az előbb nekem beszóló asszonyság, már láthatóan helyezkedett.
A fénykép elkészülte után aztán újra sorba kellett állnom, ismét az infós néninél, mert az elkészült képek után tőle kapjuk a hívószámot, amivel bejuthatunk az ügyintézőkhöz.
Egy agyrém nem? 
Háromszor kellett sorbanállni egy útlevél meghosszabbítása miatt!
A hátam mögött álló hölgy jóindulatúan, megértéssel a hangjában megszólított, tudni szerette volna mi történt az imént, mit kérdeztem az ügyintézőtől? Mindezt a beszólós kopottszőke megfigyelte, a lankadt figyelmünket egyből meg is próbálta kihasználni, a szemem sarkából láttam, hogy akcióba lendül.
A velem beszélgető hölgy sorstársam, ő is külföldön él, Franciaországban. Elmesélte, hogy férjhez ment és 3 nap alatt nem tudta elintézni a névváltoztatással és az egyéb papírokkal együtt járó hercehurcát, jelenleg 1 hetet tölt itt Magyarországon, kb. ennyi napra való hidegélelemmel felszerelkezve, mert ismét ügyeket kell intéznie. Panaszkodott ő is, én is, el voltunk.
Festett, de már kopott szőke ügyesen besasszézott elénk, két egész pozicióval közelebb került a sorszámhoz!
Szívem szerint szóltam volna neki, hogy aranyos, nem ugrálunk, kivárjuk a sorunkat, mi se vagyunk időmilliomosok, de hagytam. De megjegyeztem magamnak. Az emberek néha ilyen buták. Azt hitte, nem tűnik fel senkinek.

Aztán megtörtént a csoda. Sorra kerültem. 
De ezzel még nem ért véget semmi sem. 
Várt ránk a lakcímmel kapcsolatos ciriburi, amiben főleg a kisfiam volt érintett. De ami ott, a népességnyalvántartó osztályon történt, az már túl sok volt. Az én rendkivül türelmes, halkszavú párom, aki még akkor se szólt amikor a kisnövésű, sűrű nővér kiabált velem a kórházban, aki példája a mértékletességnek, finomságnak, ez az ember, ott akkor ebben a hivatalban kiakadt. :-) Vele ilyen nem szokott előfordulni, de felemelte a hangját és haladéktalanul menni óhajtott. Azt mondta, hogy vele itt ezt a cirkuszt nem fogja senki megcsinálni, asszem balkánozott is. Hagyni akarta az egészet a francba, azt mondta, majd elmegyünk a németországi magyar nagykövetségre, ott ezt garantáltan nem merik megcsinálni, itt pedig felejtsenek el, egy vicc.., meg balkán .... :-)
Folytatom a történetet.


Az Anyukámmal kapcsolatosan nincsenek jó híreim. Nem lett jobb semmi se. 
Vasárnaptól szerdáig, ott leszek nála. 
Remélem megvár ...:-(

2012. március 15., csütörtök

A tragédia felé lavírozva

Rettenetesen félek.
Tegnap már megtörtént az, amitől egyfolytában rettegek. Hívás a céges mobilomon. A kijelzőn pedig egy győri telefonszám..... a Katié, az Anyu hugáé.
Hívott, mert őt is hívták. Kérték, vigyen be az Anyukámnak szép ruhát az otthonba, bármi megtörténhet ...... gond van.
650 km-re vagyok tőle és munkaidőben. Mindenki megértő, az összes kollégám, a főnököm. Együttérzőek, meghallgatnak, hozzászólnak, bátorítanak. 
De segíteni senki nem tud. 
Legszívesebben üvöltenék. 
A legszörnyűbb valóban a távolság, ami elválaszt bennünket. Pedig úgy mennék, futnék hozzá!
2 hét múlva megyek is. Csak Istenem, addig, addig ne történjen semmi, kérlek!!
Az Anyuval tegnap is telefonáltam, kétszer is. De nem érteni szegénykét, mivel nincs ereje formálni a szavakat. 

Nem adom fel, drága Anyukám, kérlek Te se tedd!
Az okosok azt mondják, az élet mindig megy tovább.
Persze. Csak már nem úgy mint azelőtt.
Kiváncsi lennék, hogy a pár nappal ezelőtti svájci buszkatasztrófában elhunyt gyerekek szüleinek valaki ilyet mondana, mit válaszolnának .... mekkorát ütnének? :-(

A valóság szörnyű és nem emberi lélekhez mért.



 

2012. március 9., péntek

Egy kedvenc (akkor is, ha csak részben értem :-) )

Vorarlbergre azt szoktuk mondani itthon, hogy az már nem is Öszterrájk, az már kérem Svájc. :-) Az osztrák nyelv számos dialektusa közül, pontosan a vorarlbergi az, amit még Apus se ért. Az már tényleg "külföld". 

Fiatal srácok hozták össze pár évvel ezelőtt ezt a szenzációs számot, hát elsőre, meg hatodikra is egy rejtély volt a szövege. A youtubon megtalálható a nóta fonetikus szövege is, de még így se kispálya a szöveg értelmezése. 

A többször felcsendülő és roppant fülbemászó részben,  "vedán"-nak értettem a refrén egy kifejezését, de most már tudom, hogy ez nem más, mint "weh getan".

"d'Füaß hend mr weh tau"  = die Füße haben mir weh getan (fájtak a lábaim) ...

HMBC "Vo Mello bis ge Schoppornou"


Aki érti érti, aki nem az nem, a zene akkor is jó, a videó jópofi. A dalszöveg németről németre történő fordításával meg lehet probálkozni, itt található: Klikk

2012. március 8., csütörtök

Magyarországi ügyintézés: a fantasztikus E.ON

Ahol első az ügyfél! Persze csak az az ügyfél, amelyik békén hagyja őket. :-) De mi van a többivel?

A legelső problémám a konszernel, a Saftladennel még 2004-2006 tájékán adódott, amikor egy magyarországi ingatlant illetően, ügyintézésileg külföldről már labdába se rúghattam.
Okos emberek okosan kitalálták a 40-es, meg asszem a 80-as ingyenes előhívószámokat Pestről meg vidékről, de azt, hogy a határon túlról valaki hogy jut el egy ügyintéző elvtársig, arra nem is gondoltak. Márpedig ezek az ingyenes számok csak és kizárólag Magyarországon működtek.
Mivel állati fontos és sürgető volt az ügyem, ami miatt muszáj volt velük beszélnem, kínomban kikerestem a portás, meg az összes lehetséges osztály (már nem emlékszem melyik, talán műszaki, vagy számlázás) számát és hívtam őket rendületlenül. Hála isten otthon azért mennek a dolgok félhivatalosan is (erre majd a népességnyilvántartás kapcsán rá fogok térni), szóval találtam magamnak segítőket, akik azért méltatlankodva, mert így nem szabadna ügyféllel beszélniük, meg külünben is, de azért segítgettek.

De ez semmiség volt. Az E.ON most hozta a csúcsformáját.
A szüleim 1985-ben elváltak. Az apu nevén maradt a villanyszámla, nem lett átíratva. Minek? Maradtunk a lakásban, nem mindegy kinek a nevére szól a számla? A lakás a mienk, az áramfogyasztás is. 
Az elmúlt 27 év alatt a T. Szolgáltatónak semmi gondja nem volt azzal, hogy a "Kovács János" nevére érkező számlák eleinte még csekken, majd később "Kovács JánosNÉ" bankszámlájáról kerültek kiegyenlítésre. Sőt, az anyu a banknak megbízást kapott arra, hogy az E.ON-tól érkező számlákat kifizesse, bizonyára erről is született valamilyen papírka, amit az eonnál is rögzítettek, de ezt nem állítom. Az elmúlt években aztán visszatért az anyu a csekkes megoldásra, nem volt probléma ezzel se. Egyszer nem reklamáltak eonék az miatt, hogy nem egyezik a fogyasztó tulajdonosának és a számlákat fizető személynek a neve, amíg ugye kaszíroznak, ilyenre nem adnak.
Aztán egyszercsak túlfizetést állapítottak meg, amit vissza szerettek volna fizetni. Na ekkor történt. Az E.ON egy hihetetlenül fogós probléma elé állított minket és saját magát.
Ugyanis visszafizetni csak "Kovács Jánosnak" lehet SZEMÉLYESEN! Más nem veheti át, csakis ő. Bankszámlára nem utalnak persze, mert már nem onnan történt a számlák kiegyenlítése, meg különben is, személyesen a fogasztónak jár vissza píz. Vele párhuzamosan voltak persze aktuális számlák, amikre a józan paraszti ész azt mondaná, hogy egyszerű, be kéne számítani! De az eon-nál valószínűleg erre külön épületben levő osztályok jogosultak, külön ügyszám, illetékesség, cégespapír ... ki tudja ... :-)
A postásnénit is megpróbáltuk megkenni, de a neki ajándékozott tábla csoki végül is felesleges invesztíciónak minősült, mivel nem merte átadni a pénzt a mindenbe beavatott szomszédnéninek. Kár, pedig le volt vajazva az egész, ő odaírta volna, hogy "Kovács János". A pénz újra visszakerült áramékhoz.
Az anyu huga hiába járt az ügyintéző nyakára, hajthatatlanok maradtak. Az átíráshoz ragaszkodtak. A bevitt 1985-ös (!) válóperes végzésre is csak sajnálkozva tellegettek, az aztán nem jelent semmit, attól még az exférj manapság is a lakásban élhet. 
Az anyu huga próbálkozott: 
"De nem él a lakásban, higyje el!. És kérem szépen tessék megérteni, hogy nincs vele kapcsolatunk, nem is tudjuk merre lakik. A nővérem meg nagyon beteg, kérem keressünk valami egyszerűbb megoldást, csak van valami ....ha gondolja aláírom Önnek a János nevét, csak legyen már ennek vége.. "
"Nincs más megoldás. Esetleg még behozhat egy tulajdoni lapot, azt elfogadhatjuk."
Azért az ügyintéző humoránál volt, mivel a 14.000,-Forintos túlfizetés "rendezéséhez" kiváltjuk persze kb. 6.000,-forintért a tulajdoni lapot .... ittenem.
Nehezen sikerült azt elérni, hogy legalább a túlfizetés egy részét beszámítsák az újabb számlák egyikébe, a többihez viszont nem volt mese, kellett az apu.
Hála isten beleegyezett, aláírva visszaküldte az átjelentőt .....

Mondhatjuk happy end, de azt hiszem a fentiekből jogosan következhet a kérdés:  muszáj minden baromságot, ennyire véresen komolyan venni és körömszakadtáig betartani??? Nem lehetett volna egy kicsit megértőbb, gördülékenyebb az ügyintéző, a szolgáltató? Uramisten, hát mekkora törvénytelenségre kértük, most mondjátok meg?
Adatvédelem, szabályok, trallala. Egy kicsi megértés, emberség, félrenézés, hiszen nem követett volna el akkora szabálytalanságot, nem ártott volna vele se a munkaadójának, se az ügyfélnek, sőt! Az ügyfélnek óriási segítséget nyújthatott volna, ha esetleg megkülönböztetett figyelembe részesíti a súlyosan beteg ügyfél nevében eljáró és segítséget kérő rokont, ha azt mondja esetleg, tetszik tudni én nem tehetek semmit, de várjon szólok a főnökömnek, kérek tőle engedélyt, vagy egyszerűen asssszongya, jóvanna. Átállítottam a gépben a kifizetést, rámegy arra a bankszámlára ahonnan a teljesítések érkeztek ...
Heteken keresztül ment a ciriburi.

A postásnéni meg visszaadhatná a csokikát, teljesen szabálytalan, hogy elfogadta. 
Akár fel is jelenthetnénk! :-))))

2012. március 5., hétfő

650 km-re a valóságtól

Nem is tudom mi a nehezebb. Ott lenni az Anyunál és látni, megélni a kíméletlen valóságot, vagy sokszáz kilométer messzeségből belehülyülni a tehetetlenségbe.

A győri napok nekem talán a reggelig végeztéig nyugalmasak, bár ezzel már nem állítottam valóságosat, ugyanis az éjszakák borzalmasak. Az alvás minimális, az éjszaka közepén már ébreszt az Anyuval összekötő láthatatlan köldökzsinór nálam maradt része és elkezdi kergetni a fejemben a gondolatokat. Nincsenek sokáig egyedül, érkeznek hozzájuk persze a test reagálásai, válaszai. Végtelen nyugtalanság, izzadás, rossz közérzet, idegesség, idegesség.

Többfelé szeretnék szakadni, de nem lehet. Egyrészt szeretném nyugodtan, fegyelmezetten elfogadóan kezelni a kialakult helyzetet, belátva, hogy sok mindent nem tehetek, a jelenen változtani nem tudok, és ennek megfelelően minden cirkusz nélkül, nyugodtan meglátogatni az anyukámat, az időm másik részét pedig a velem együtt Magyarországra utazó családomnak szentelni. Erre nem vagyok képes. Se érzelmileg, se idegrendszerileg. Az anyu egyedül kiszolgáltatott. Egyedül maradt a testi gyötrelmeivel, a szükségleteivel. Neki folyamatosan segíteni kell. Hogy a fenébe tudnék egyszerűen csak befutni hozzá, aztán őt otthagyni?

Most februárban végre megadatott nekem, hogy hosszú perceken keresztül csak ott ülhessek az ágya mellett némán, rá vigyázva. Csak néztem őt, a törékennyé vált Anyukámat, az örökmozgót, a mindig segítőt, aki jelenleg csak fekszik, fekszik, bár a lányok a felfekvések elkerülése miatt sokszor a kerekesszékbe is beültetik, de a látvány szomorú.
És istenem, a tekintete..... hogy is mondjam, az az érzésem, nem néz "koncentráltan".  A legrosszabb az, hogy néha nem tudom mennyire és mi az amit tud, ért, szeretne ...ez változó. A szavak teljesen feleslegesek, sokszor nincsenek is, gyakran ez egy más állapot. A tökéletes, magát teljesen kiismerő emberke szavai után érkeznek a valóságot és a jelent teljesen felcserélő emberke szavai, aztán persze az erőtlenségtől és a betegségtől, gyógyszerektől letompított egy-két szótagos szavak, amiket sokszor nem is érteni ....
Kellett már nektek etetni az anyukátokat?  Nem segíteni az étkezésnél, nem. Etetni.
Remélem nem! Ne is legyen benne részetek.
A szívem megszakadt ezen a februári napon az ebédnél. Végigcsináltam. Még szép, hiszen ez nem kívánságműsor, az Anyukám enni szeretne én pedig ott vagyok vele, gyerünk Anyuci!
A szív újra a látványtól, a helyzettől facsarodik, itt már nem megy se a finom, se a durva motorik. Ahogy a koncentráció se, csak a reflexek. Amit és ahogy eszeget az én kis anyukám.......istenem! :-(
 
Akkor is. Mi ketten összetartozunk.
A látvány és a hozzá kapcsolodó összes információ persze embert próbáló. 
Akkor is az anyukám, akinek bizonyára .....remélem szüksége van a látogatásomra.
Hála isten megismer. De tovább nem nagyon jutunk, éhség és szomjúság csillapítása a legfontosabb, ülés, fekvés, másra sajnos nincs lehetőségünk, azok az idők elmúltak. Csokit kér, csokikát szeretne folyamatosan. Adnám is, meg nem is, hiszen nem szabadna édességet ennie, de könyörgöm, mi van neki, mi maradt még neki ebben a szaros életben??

Mindent megadnék egy jó kis veszekedésért, Anyuci mondd kérlek, hogy randa a frizurám!
Mondd, hogy "Andikám, értsd már meg, neked nem áll jól a világos haj, te sápadt vagy, apád bőrét örökölted!" Könyörgöm vitatkozzunk, ahogy régen! Beszélj Anyu, mesélj!
Mutasd meg, hogy még latinul is tudsz, sőt próbálj meg az unokáddal németül is viccelődni, nevess kérlek újra!!
És ne legyen minden mindegy ahogy most!
Ne legyél 35 kg mint most!
Ne legyél kiszolgáltatott mint most!
Ne legyél halálos beteg mint most!

Bárcsak lenne terápia, bárcsak lenne ellenszer!!
 
Ott vagyok veled cicám gondolatban!! Minden nap hívlak telefonon, bár vannak napok ahogy tegnap is, amikor nem tudok veled beszélni. Hallottam a kis erőtlen hangodat, ahogy válaszoltál a kérdezőnek .... neeem, most nem tudok vele beszélni .....dehogy kínozlak téged Anyukám, a betegség mellett, még a gyógyszerek is elveszik a maradék erődet, hát hagyjuk ezt a telefonálást, majd beszélünk holnap!
A lényeg, hogy tudod: kerestelek ma is.
Remélem érzed és tudod.
Szeretlek.

Fotó: aboutpixel.de / Engel 2 © Kerstin Ostmann-Kisker