Az elmúlt évben még úgy éreztem, hogy ki kellene kiabálnom magamból a fájdalmat. A másik pillanatban meg hogy ez senkire nem tartozik. Nővérem halála óta lassan három év telt el, anyukámat ebben az évben márciusban temettük el. Most sem igazán értem miért is írok erről. A gyász magánügy de a napokban mindnyájan újra átéljük. Amikor anyu elment családunk pap barátjával a mi Imi atyánkkal sokat beszélgettem. Hívő ember lévén könnyebbnek nem mondhatom a gyász megélését, de elfogadhatóbbnak. Tudom, hogy velem vannak, sokszor érzem is. Ettől persze még iszonyúan fáj és az ajtót sem nyitja rám már egyikőjük sem. Az atya mondta ki amit én magam is éreztem: ha az ember elveszít valakit két dolgot biztosan átgondol. Milyen volt a kapcsolata azzal aki elment és milyen a kapcsolata a halállal. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert anyukámmal és a nővéremmel is nagyon jó kapcsolatom volt. A halállal? Amíg ennyire nem húsbavágó, hajlamosak vagyunk azt hinni, velem és a családommal nem történhet meg. Aztán az ember szembesül a tényekkel, miszerint hálásak lehetünk minden napért amit egészségben élhetünk meg. Megköszönhetem minden nap, hogy reggel felébredek, hogy a gyerekeim egészségesek. Nem hinném, hogy rettegni kellene attól mikor lesz ennek vége, de óriási tanúlság számomra, hogy minden napunkat úgy kellene élnünk: lehet, hogy ez lesz az utolsó. Nem szabadna meggondolatlanul bántanunk másokat, ha kell bocsánatot kellene kérni-azonnal mert nem biztos, hogy lesz holnap. És kimondani, hogy szeretlek. Mert lehet, hogy később már nem hallja meg az a másik. Próbálok ezen gondolatok mentén élni. Sokszor elbukok, de hiszem, hogy a szándék és az irány jó. Csak hát esetndőek vagyunk mi emberek.
Biztosan sokan ismeritek Kóczi CSilla blogtársunkat. Nagyon szép verseket ír. Kérlek látogassátok meg a blogját és olvassátok el a Szívembe költöztek c. versét.
