Ritkán van az mostanában, hogy előtte megvan a cím, és a bejegyzés tartalma, mielőtt elkezdeném írni. De tegnap este olyan jólesően bevillant valami, mikor fürdettem Csengét! Gondoltam egyből, ezt le kell írnom, mert jó érzéssel tölt el.:-)
Kezdjük az elején, olyan 17 évvel ezelőttig! Ott volt két szerelmes pár, és tervezgette a jövőjét, pontosabban, mi voltunk azok. Mindig is anya és feleség szerettem volna lenni. Semmilyen más karrier nem volt fontos nekem. Szóval tervezgettük a jövőnket, hány gyereket is szeretnénk. Mind a ketten, háromra gyermekre vágytunk. Jött is Mesi, esküvőn előtt egy héttel jelezte, ő már a pocakomban van. El tudjátok képzelni azt az örömet, amit akkor éreztem? Esküvő, baba várás...jó volt!:-) Majd építkezni kezdtünk, és megszületett, rá két és fél évre Dávid. Milyen nagyokat aludt a beton keverő hangjára.:-))) Beköltöztünk az új ház részbe, mikor Bence toppant be. Sosem felejtem el azokat az arcokat mikor bejelentettük érkezését! Persze utólag, kit érdekel már? Majd mentek az évek, az eleje nem volt könnyű, egyedül, három kicsi gyerekkel. Sok mindent másképp csinálnék, de van amit nem. Nagyon keveset mozdultunk ki itthonról, mert nem volt tesóbabakocsi, csak úgy tudtunk menni, hogyha Zsolti is otthon volt! Kocsink sem volt, sokszor baktattam a három lázas gyermekkel, gyalog az orvoshoz. Majd ovisok lettek délig. Első időben nem tudtam mit kezdeni a "rengeteg" szabadidővel.:-) Persze feltaláltam magam hamar. Majd sulisok lettek, én kicsit dolgoztam....majd előjött az a furcsa érzés. Elöszőr nem tudtam mi az, csak egy nagy hiány érzetem volt! Éreztem kell még közénk valaki. Emlékszem, alig akartam elmondani Zsoltinak érzéseimet. Mert hát megvolt a három "tervezett" gyermek. És ők már nagyobbacskák voltak, nem kellett orrot fújni, kakis pelenkát cserélni.:-) Helyette, csomó más dolgot kell velük csinálni és átélni.:-)
De csak előhozakodtam az érzéseimmel, ami kicsit érdekesen hatott Zsoltira elöszőr, de miután megrágta magában a dolgot, soha nem fogom elfelejteni neki azt, mikor már ő is nagyon akarta volna Csengét! Így lett Ő!:-) Ugyanígy csinálnám ma is. Mert el sem tudom mondani mennyire jó hatással van, a mai napig is, a családra. Nem mondom, hogy ugyanolyan most mint amikor a 20-as éveinkben voltunk, fáradtabbak vagyunk sokszor, de nagy a szeretet felé, és ő meg annyit ad mikor hozzánk bújik, csak ránk mosolyog, hogy csuda.
De bennem, csak nem csillapodott le a vágy. Bevallom, haragudtam a terhes anyukákra, na jó nem az a igazi haragudás, csak az olyan "de jó neki, mert imádtam terhesnek lenni" érzés. Meg a "nekem már sosem lesz ebben részem" érzés. Valahogy Csengével még mélyebben éltem meg mindent, és a mai napig is mélyebben élek meg mindent. Mikor vártam őt, elhatároztam, sokáig szeretném szoptatni. Nem tudom emiatt e? De több mint két éves koráig szopizott, és a szülő ágyon is már nagyon ügyes volt! Én nem ítélem el a tápszeres babákat, Mesi három hónapos korától tápszereztem. De ez az erős kapocs Csengével, talán egy hónapja szakadt meg végleg. Kicsit sajnáltam, pedig már nem volt jó, meg nem is akartam tovább húzni, az elválasztást. Két hiszti volt miatta, de az sem komoly. Viszont nincs cumi, nincs cumisüveg, ha problémája van az ölembe kucorodik és belefúrja magát a mellkasomba, és tudom, kell még neki az "anyaillat" mint nekem is a "babaillat".
De tegnap, történt valami, míg fürdettem Csengét eszembe jutott, hogy neki nem lesz korabeli tesója. Az a 10-13 év, ott lesz mindig. Elöszőr sajnáltam őt, majd eszembe jutott, csak előnyére válik, már most is, hogy nagy tesói vannak, később csak jobb lesz. És éreztem magamban azt az érzést elillanni amit mindig éreztem, ha megláttam a pocakos kismamákat. Hiszen előttünk van még az élet...nekünk hatunknak! És ez az érzés olyan jó volt, hogy kit érdekelt hogy március 18.-án nagy pelyhekbe esik a hó, még szépnek is találtam, és nem gondoltam bele, micsoda locspocs lesz reggel, és borultság, csak lesz egyszer tavasz!!!:-)
Mai biggyesztés, vadas lesz, de lustaságom miatt, és mert vasalnom kell, tésztával és nem zsemle gombóccal.:-)
