2000. tavaszától éltünk beaglekkel otthon. Márkó még baba volt amikor az első kiskutyáinkat vásároltuk.
Még húsz évesen, "dobis koromban" szerettem bele a fajtába egy kutyakiállításon. Bohóc arcú, mosolygós, igazi kutyának kinéző tökéletes kiskutyák a beaglek, azonnal szerelem volt és elhatároztam, hogy ha egyszer gyerekeim lesznek ilyen kutyánk lesz otthon!
Álom volt akkor, de pár év múlva megvalósítottuk és onnantól nem volt megállás. Tenyésztőkké váltunk, gyerekek, kutyák, kutyák, gyerekek, erről szólt az életünk. Imádtam. Ők, a Határszéli Huncutok voltak a másik családom.
Ez most véget ért, majdnem 15 évesen elment az utolsó beaglenk Manka is. Manka született Virágvárosi Bozótharcos Amarillis voltaképp az "unokám", hisz az anyukája Határszéli Huncut Kim "Saci" nálam született. Olyan kiskutya volt ő, aki fiatalon a falkához és Szemírhez ragaszkodott leginkább, de ahogy idősödött egyre inkább igényelte a csak neki szóló figyelmet és szeretet. Ő volt a futó társam éveken át, soha nem csinált rosszat, nem ugatott feleslegesen és türelemmel fogadta a tacskókat és a süvölvény kisdobermannt is. Manka nagyon jó kutya volt, a gyerekek már Manka Mamának hívták az utóbbi években, ahogy őszült és anyókásodott. Hiányozni fog.
Nem tudom lesz-e még beaglenk valaha, most a kis dobermann és a két tacskó lány úgy gondolom, hogy elég vagyunk elegen, de hihetetlen, hogy nincs velünk már egy mosolygós kis tarka sem.
Na majd meglátjuk.