A ráhangolódás nem volt nehéz. 13-án Zsófit és még pár ilyen kis törpét (1-2 osztályosokat) vittek Győrbe, nem tudom milyen versenyre, de a 20 csapatból aranyérmet szereztek szivacskézilabdában. Amikor hazaérkezett gyakorlatilag attól három napig nem vette le az aranyérmet a nyakából, pedig előtte nagyon félt, és borzasztóan "bénának" érezte magát. Mi ott tartottunk, hogy meg kell nyugtatni a gyereket, és mindegyikünk őszinte bevallást tett, hogy ha a mi génjeit örökli, akkor bizony nem is lesz a gyerekből semmilyen labda fenomén. (sőt). Hála Istennek ez most egy kis önbizalmat azért adott neki.
Aznap este itthon a Pápa választást néztük, és meg mondom őszintén, igaz, hogy titkon reménykedtünk, hogy magyar lesz a következő pápa, de ennek a döntésnek is nagyon örültünk. Az új Pápa szimpatikusnak látszik, és remélem sok ideje lesz megvalósítania mindazt amire felkészült.
A fekete leves utána jött. Két hóvihar is volt az idén télen itt a környéken. Volt, hogy lezárták a várost, de időben leterelték az utakról a kamionokat, időben lezárták a városokat. Nekünk ez is okozott fejfájást, de mégis megtudtuk oldani, mindenki hazajutott, még akkor is ha kilométereket kellett gyalogolni a hófúvásban egyik-másikunknak, de ez ami most történt az minden eddigit felül múlt.
Csütörtökön mindenki elindult, ahogy tudott a szokásos módon. Ilyenkor a férjem - aki egy egyszerű beszerző egy öt csillagos szállodánál - akár fúj, akár nem el kell indulnia Budapestre. Amikor elindult semmi nem mutatta, hogy mi fog történni. A szél fújt, a hó szállingózott. Pesten esett az eső. Amikor elindult du.4- órakor, semmi nem mutatta, semmi nem mondta, hogy nem fog tudni haza jutni. Óvatosságból nem ment a Bakony felé, mert az mindig gázos, de gondolta az autópálya a biztos pont, azt biztos hogy takarítják, akármilyen időjárás van is az országban. Hat órakor telefonált, hogy dugóba kerültek Tatabánya után (megjegyzem, hogy én már előtte könyörögtem, hogy keressen inkább szállást Tatabányán vagy még előbb, de mindig azzal poénkodik, hogy az én jogosítványomban egy hópihe is be van jelölve, hogy akkor már nem tudok vezetni, ha le esik az első hópehely), ekkor még senki nem sejtette, hogy innét se tőled, se hozzád.
Amikor 11 órakor telefonált, hogy még mindig ugyanott állnak, mint hatkor, akkor engem fogott el a pánik. Szerencse a szerencsétlenség mellett, hogy nem benzines autóban ült, ahonnét pár óra alatt kifogyott volna a benzin, hanem dízelesben, és egész éjjel tudott fűteni. Én ezt nem tudtam, és kétségbeesetten próbáltam telefonálni, hívtam a főnökét, akivel nem tudtam beszélni, sőt úgy tűnt, hogy fel sem fogja senki, hogy mi történik. Azóta már tudom hogy miért reagáltak olyan közömbösen, és nem az ő hibájuk. Gyakorlatilag senki, - legalábbis akit én országosan el tudtam érni. nem foglalkozott azzal, hogy mi történik az autópályán, ott, ahol kamerák vannak felszerelve, és más lehetőségek is vannak arra hogy tudják, hogy mi történik -
Amikor még éjfélkor beszéltünk egymással, én azzal voltam elfoglalva, hogy a legközelebbi városban álljon, le és keressen szállást. Azt álmomban sem gondoltam, hogy másnap délelőttig, amikor már az internetet és a médiát is - végre - elöntötte a pánikba került emberek üzenetei addig nem lesz semmi intézkedés. Reggel ahogy beszéltünk, kérdeztem, hogy mi történt éjszaka, mondta, hogy ők fűteni tudtak, de ennivalójuk gyakorlatilag minimális, vizük van, pisilni az autó mellett tudtak, úgy hogy nagy baj nincs,én mint kívülálló nem értettem semmit. Akkor kezdtek a híradásokban foglalkozni az autópályákon rekedtekkel. Azon nyomban megindult a civil segítés - ebből csillagos ötösre vizsgázott a sokszor lefikázott magába forduló magyar emberek sokasága -, de a párom szerint addig semmiféle segítséget, egyáltalán valamiféle információt nem kaptak. Annyit tudtak meg, hogy a Közútkezelőtől átvette az irányítást a Katasztrófafédelem, és majd jön a segítség. Jött is a melegedő busz. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy ugye van a vészhelyzet a Győr felé menő sávban. A másik sáv eddig lezárva, oda érkezik a busz, ahol a sofőr nagykabátban, sapkában. A bajba jutott autósok között bozótos, szalagkorlát, bozótos, szalagkorlát, és ha átjutottál, közben megindították a visszafordított autósokat, akik akár 100-al száguldanak el. Miután 400 akadályon átjutottál, az életedet kockáztatva a száguldó autók között átmentél a pálya másik oldalára, felszállhatsz egy hideg buszra, ahol semmi élelem, semmi ivóvíz.
Én aláírom, hogy a Belügyminiszter szerint sok állampolgár valószínűleg nem volt felkészülve erre a helyzetre, de azért az vesse rájuk az első követ akit azt gondolta volna, hogy a legnagyobb vészhelyzet egy országos autópályán, március 15-én, Magyarországon, a 21-században következik be.
Ha mindenkinek olyan okosnak kellett volna lennie, hogy előre következtessen egy időjárási jelentésből - más ugye nem nagyon volt -, akkor megkérdezem, hogy miért kellett még csütörtök reggel - sőt még délben is - a kamionokat felengedni a pályákra, vagy egyáltalán be engedni az országba. Ugyanis semmi nem történt volna, ha a személyautók tudnak folyamatosan haladni, és a kamionok nem a belső sávban utaznak. Úgy gondoltam eddig, hogy az autópályán felszerelt kamerák ezt is látják, nem csak a matrica nélkül utazókat.
Szóval, azt hiszem nem csak az átlagember nem gondolkodott előre - aki ugyebár nem mindig gondol arra, hogy ez ma még megtörténhet, és ráadásul nem kap semmi információt az utakról időben - de azok sem akiknek a feladatuk lett volna.
Visszatérve a saját történetünkre. Péntek délelőtt amikor beszéltünk, akkor még semmi nem történt. Reggel kilenc órakörül húzott el egy rendőrautó, később láttak csoportba verődve rendőröket, akik semmiféle tájékoztatást nem adtak. Volt szolgálaton kívüli rendőr is a veszteglő autósok között akik elmondták, hogy próbálnak segíteni, de információjuk nekik sincsenek.
Ezután jöttek a melegedő buszok, és az SMS a Belügyminisztériumtól. Az elsőt az itthon lévő nagylányom kapta, később a nagymama, aki ijedten hívott fel, hogy most mivan, miért írt őneki a Belügyminisztérium. Gyakorlatilag a családban csak az nem kapta meg aki valóban ott vesztegelt az autópályán.
Péntek délután amikor már átvágták a szalagkorlátot, elindultak először előre, mert az volt a cél, hogy Ausztrián keresztül el lehetne jutni, mert Bécs környéke, és később Bucsu, és Szombathely járható. Csak éppen pár kilométer után rá kellett döbbenniük, hogy nincs tovább. Vissza kell fordulni. Hogy miért nem tették meg korábban. Ugyanis azt a tájékoztatást kapták, hogy visszafordítják őket Pest felé, de csak Tatabányáig, ahol melegedhetnek, de a Védelmi Bizottság március 18-ig lezárta a várost. Ez vasárnap, ha addig hétágra kisüt a nap akkor is?
De ekkor már vissza lehetett jutni Budapestre is. Ott éjszakázott a férjem is és ismerősünk is, és megjegyzem, hogy egyik se felelőtlenül, nyaralás, vagy szórakozás céljából indult el, hanem egyik a munkája miatt, a másik egy szomorú családi esemény miatt.
Szombaton reggel a Bakonyon keresztül jutottak haza, - ami tudvalevőleg a legnehezebbem járható utak egyike, ha extrém időjárási viszonyok vannak - , mert az M1-es - az autópálya - még mindig nem járható.
Ja és közben volt egy március 15-e. A fiam, aki gyakorlatilag a külvilágot a számítógépen keresztül érzékeli, tegnap este jött, hogy most ez igaz, hogy március 15-én az osztrákok segítenek a bajbajuttokon, küldenek hókotrót, nyújtanak nemcsak élelmiszerben segítséget, de próbálják megnyugtatni azokat is akik még mindig vesztegelnek. Nem tudom, hogy ez mihez vezet.
Én egyszerű embernek tartom magam, de kérdem, hogy aki nem az, hanem meg bízták ennek az országnak az ilyen helyzetekben történő helytállására, az nem ugyanazt a valóságot tapasztalja?
Amikor 11 órakor telefonált, hogy még mindig ugyanott állnak, mint hatkor, akkor engem fogott el a pánik. Szerencse a szerencsétlenség mellett, hogy nem benzines autóban ült, ahonnét pár óra alatt kifogyott volna a benzin, hanem dízelesben, és egész éjjel tudott fűteni. Én ezt nem tudtam, és kétségbeesetten próbáltam telefonálni, hívtam a főnökét, akivel nem tudtam beszélni, sőt úgy tűnt, hogy fel sem fogja senki, hogy mi történik. Azóta már tudom hogy miért reagáltak olyan közömbösen, és nem az ő hibájuk. Gyakorlatilag senki, - legalábbis akit én országosan el tudtam érni. nem foglalkozott azzal, hogy mi történik az autópályán, ott, ahol kamerák vannak felszerelve, és más lehetőségek is vannak arra hogy tudják, hogy mi történik -
Amikor még éjfélkor beszéltünk egymással, én azzal voltam elfoglalva, hogy a legközelebbi városban álljon, le és keressen szállást. Azt álmomban sem gondoltam, hogy másnap délelőttig, amikor már az internetet és a médiát is - végre - elöntötte a pánikba került emberek üzenetei addig nem lesz semmi intézkedés. Reggel ahogy beszéltünk, kérdeztem, hogy mi történt éjszaka, mondta, hogy ők fűteni tudtak, de ennivalójuk gyakorlatilag minimális, vizük van, pisilni az autó mellett tudtak, úgy hogy nagy baj nincs,én mint kívülálló nem értettem semmit. Akkor kezdtek a híradásokban foglalkozni az autópályákon rekedtekkel. Azon nyomban megindult a civil segítés - ebből csillagos ötösre vizsgázott a sokszor lefikázott magába forduló magyar emberek sokasága -, de a párom szerint addig semmiféle segítséget, egyáltalán valamiféle információt nem kaptak. Annyit tudtak meg, hogy a Közútkezelőtől átvette az irányítást a Katasztrófafédelem, és majd jön a segítség. Jött is a melegedő busz. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy ugye van a vészhelyzet a Győr felé menő sávban. A másik sáv eddig lezárva, oda érkezik a busz, ahol a sofőr nagykabátban, sapkában. A bajba jutott autósok között bozótos, szalagkorlát, bozótos, szalagkorlát, és ha átjutottál, közben megindították a visszafordított autósokat, akik akár 100-al száguldanak el. Miután 400 akadályon átjutottál, az életedet kockáztatva a száguldó autók között átmentél a pálya másik oldalára, felszállhatsz egy hideg buszra, ahol semmi élelem, semmi ivóvíz.
Én aláírom, hogy a Belügyminiszter szerint sok állampolgár valószínűleg nem volt felkészülve erre a helyzetre, de azért az vesse rájuk az első követ akit azt gondolta volna, hogy a legnagyobb vészhelyzet egy országos autópályán, március 15-én, Magyarországon, a 21-században következik be.
Ha mindenkinek olyan okosnak kellett volna lennie, hogy előre következtessen egy időjárási jelentésből - más ugye nem nagyon volt -, akkor megkérdezem, hogy miért kellett még csütörtök reggel - sőt még délben is - a kamionokat felengedni a pályákra, vagy egyáltalán be engedni az országba. Ugyanis semmi nem történt volna, ha a személyautók tudnak folyamatosan haladni, és a kamionok nem a belső sávban utaznak. Úgy gondoltam eddig, hogy az autópályán felszerelt kamerák ezt is látják, nem csak a matrica nélkül utazókat.
Szóval, azt hiszem nem csak az átlagember nem gondolkodott előre - aki ugyebár nem mindig gondol arra, hogy ez ma még megtörténhet, és ráadásul nem kap semmi információt az utakról időben - de azok sem akiknek a feladatuk lett volna.
Visszatérve a saját történetünkre. Péntek délelőtt amikor beszéltünk, akkor még semmi nem történt. Reggel kilenc órakörül húzott el egy rendőrautó, később láttak csoportba verődve rendőröket, akik semmiféle tájékoztatást nem adtak. Volt szolgálaton kívüli rendőr is a veszteglő autósok között akik elmondták, hogy próbálnak segíteni, de információjuk nekik sincsenek.
Ezután jöttek a melegedő buszok, és az SMS a Belügyminisztériumtól. Az elsőt az itthon lévő nagylányom kapta, később a nagymama, aki ijedten hívott fel, hogy most mivan, miért írt őneki a Belügyminisztérium. Gyakorlatilag a családban csak az nem kapta meg aki valóban ott vesztegelt az autópályán.
Péntek délután amikor már átvágták a szalagkorlátot, elindultak először előre, mert az volt a cél, hogy Ausztrián keresztül el lehetne jutni, mert Bécs környéke, és később Bucsu, és Szombathely járható. Csak éppen pár kilométer után rá kellett döbbenniük, hogy nincs tovább. Vissza kell fordulni. Hogy miért nem tették meg korábban. Ugyanis azt a tájékoztatást kapták, hogy visszafordítják őket Pest felé, de csak Tatabányáig, ahol melegedhetnek, de a Védelmi Bizottság március 18-ig lezárta a várost. Ez vasárnap, ha addig hétágra kisüt a nap akkor is?
De ekkor már vissza lehetett jutni Budapestre is. Ott éjszakázott a férjem is és ismerősünk is, és megjegyzem, hogy egyik se felelőtlenül, nyaralás, vagy szórakozás céljából indult el, hanem egyik a munkája miatt, a másik egy szomorú családi esemény miatt.
Szombaton reggel a Bakonyon keresztül jutottak haza, - ami tudvalevőleg a legnehezebbem járható utak egyike, ha extrém időjárási viszonyok vannak - , mert az M1-es - az autópálya - még mindig nem járható.
Ja és közben volt egy március 15-e. A fiam, aki gyakorlatilag a külvilágot a számítógépen keresztül érzékeli, tegnap este jött, hogy most ez igaz, hogy március 15-én az osztrákok segítenek a bajbajuttokon, küldenek hókotrót, nyújtanak nemcsak élelmiszerben segítséget, de próbálják megnyugtatni azokat is akik még mindig vesztegelnek. Nem tudom, hogy ez mihez vezet.
Én egyszerű embernek tartom magam, de kérdem, hogy aki nem az, hanem meg bízták ennek az országnak az ilyen helyzetekben történő helytállására, az nem ugyanazt a valóságot tapasztalja?
