2017. július 8., szombat

ihletett pillanatok

Fontos misszióm, hogy bátorítsam a gyerekeket, hogy olyan művészeti ágakban is merjenek önkifejezni, amelyekben nem különösebben tehetségesek. Mint én a rajzolásban például. De azért egész jól elszórakoztatom magam.

Ez itt a Kék korszakomból a Sültcsirke című alkotásom:

Farm viharban:

Holland farm viharban:


2017. május 23., kedd

Hogyan kell idegeneket utálni?

Most elmondom, hogyan kell utálni de nem ám kispályás módon, hanem igazán csontvelőig hatóan. Én tapasztalt vagyok a témában, remekül tudok vadidegen embereket tíz-húsz éves távlatban rühelleni, mint a szart. Mondhatni expert szinten.

Először is fontos, hogy egyáltalán ne ismerjük utálatunk tárgyát. Csak valami pár vonallal felskiccelt futó benyomásunk legyen róla. De az aztán akadjon be rendesen! Mint a szálka a köröm alá, folyamatosan birizgáljon, a legváratlanabb pillanatokban nyilaljon belénk, tartson éberen.

Ennek vannak összetevői és van technikája. Kell hozzá bőséges adag önreflexiótól megkímélt (sőt a legjobb az önmagunk elől is elleplezett) szorongás és komplexus. Meg persze, fusztrációk minden mennyiségben. Nehogy akárcsak tudomást is vegyünk a saját negatív  érzéseinkről! Nehogy rákérdezzünk a lelki működésünk automatizmusaira. A Miért zavar engem ennyire ez a hülye fasz/picsa?  jellegű tűnődés is erősen ellenjavalt. Isten ments, hogy elismerjük, hogy vannak a lelkünkben zugok, ahol értéktelennek és jelentéktelennek érezük magunkat, olyan kis semmirevaló lények, akinek nem jut semmi megbecsülés. Ja, és semmiképpen ne futtassunk végig a gondolatainkon egy gyors check-et, azzal a szemlélettel, hogy amit utánunk, az minket minősít.

Másodszor: ne féljünk használni a teremtő fantáziát! Töltsünk ki minden pici rést ahonnan hiányzik az információ, kreatív részletekkel, hogy az a roppant ellenszenves másik, akiről nem is tudunk igazából semmit, valójában milyen. Elismerem, némi erőfeszítést igényel elfojtani azt a rossz érzést, hogy miért is tölt el rettegéssel idegesítő az a kép,  amit a másikból kreáltunk, de megoldható. Kicsit dehumanizáljuk az illetőt, úgy könnyebb. Például ne sajnáljuk az energiát rá, hogy megkritizáljuk minden lehetséges szempontból! Sőt, némi gyakorlás után készségszinten tudjuk lenézni is. Mert mi bezzeg ilyet, amit ő tesz/visel/mond soha, olyat meg amit nem tesz/visel/ mond, nyilván, hogy állandóan. De nyugi, mi mindig csak jókat, csak jókat. Gondolom, nem kell külön kiemelnem, hogy egyértelműen csak a mi szempontrendszerünk lehet helyes. 

És végül már nem is baj, ha mégis találkoznunk kell. Kis szerencsével addigra már úgyis annyira betokosodott a véleményünk, hogy biztosan nem fogjuk zavartatni magunkat az arcunkba mászó tényektől.
De a legeslegfontosabb, hogy belehelyezkedni az ő (szintén fiktív) nézőpontjába nem szabad. Az empátia pedig egyenesen tilos! Hát hova vezetne az. Ennyi meló után. Még valamit megértenénk belőle. Még valamit el kellene ismerni.

2017. március 28., kedd

a legszebb mondat, amit valaha leirtam

A valosag engedelmesen a kezem ala simul. Erre vagyok a legbuszkebb meg mindig es igaz tovabbra is. A valosagot formalom a magameva es a valosag formal a magaeva engem. A blogolas, a vilag (ujra)teremtese. De a teremteshez elsosorban teremto ero kell, ez most szetforgacsolodik mindennapi kis mindenfelekben es nehany nemmindennapi csodalatos nagy dologban. 

Jo erzes jonni vissza. A csendbol, a homalybol. Letezo, ez vagyok en. Ez is szeretek lenni.

2017. március 21., kedd

idétlen Coelho-s metaforák rovatunkban ma

Van nekünk egy ilyen családi hagyományfélénk, hogy anyám karácsonykor mindig vesz aszalt fügét meg datolyát. Azt a barna, aszott radírszerű, kör alakúra passzírozott fajtát. Szeretem egyébként. És akkor egész életemben, az egész elmúlt harminchárom évben azt hittem, hogy a füge az olyan. Tele van homokszerűen csikorgó magokkal és akkor rágod mint az állat egy fél órán át, míg lezsibbad az állkapcsod, végül is édes, és ez a füge élmény. Aztán az ősszel valamikor vettem a kantinban egy salátát és a kupac tetején volt egy félbevágott füge. Namost, eleve tök másmilyen a színe, az állaga, gyakorlatilag minden minden tulajdonsága: sikító lila és fehér, puha, lekvárszerű és mézédes. És ilyen a valódi, amit mi megszoktunk, amiről azt gondoltuk, az csak egy nagyon halvány utánérzet vagy jobban belegondolva, valójában inkább két teljesen különböző dologról van szó. Nem feltétlen rosszabb, ezt nem mondanám, de hát, nagyon nem ugyanaz a szelete a valóságnak. 
Egyébként valahogy szar a tudat, hogy eleve szeretek mindent megkérdőjelezni, de nem gyanakodtam. Fel sem merült a tévedés lehetősége. Ilyen és kész. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a fügével van ez így. Megijeszt, hogy nem csak a fügével van így.

2017. március 20., hétfő

híreket mondunk...

...ami ugye mindig jobb, mintha istenhozzádot mondanánk. A hír pedig az, hogy nemsokára újra elkezdek blogolni. Addig is itt egy fotó a magyarság tengerérzéséről.

2017. január 26., csütörtök

2017. január 7., szombat

...

Pár napja hajnalban munkába indultam, Bucka még bekucorodott az ölembe és ringattam egy kicsit. És akkor azt suttogta a nyakamba, hogy:
Ik kan dit altijd doen.
Hát így.

2016. november 22., kedd

távolmaradásom oka

... egyrészt a fáradtság, másrészt, hogy átalakultak közösségi média - fogyasztási szokásaim. Amit blogban öntenék, de telefonról jobban elérhető és ami időm van, arra elég a tumblr meg a whatsapp. De majd visszatérek.
Ezen sírtam egyik reggel a vonaton:

2016. október 30., vasárnap

2016. október 15., szombat

...olyan boldog fajta vagyok.

Állapítja meg Bucka, miután kérdésemre hosszan sorolja, mi teszi boldoggá. Egyébként főleg materiális javak.
Egy név vagyok...egy én vagyok. Írja épp az alábbi képen.

Kis Manyitól azt kérdezem, mi akar lenni, ha felnőtt lesz. Azt feleli: rendes ember. Az iskolában ugyanez a téma, rajzban mondja el a b tervet. A tanárnő meg szépen ráírja minden kis részletre, hogy az alkotás hevében minek szánta. Felül a saját balkezes tükörírásával a neve látható.

2016. október 2., vasárnap

nincsen nekem vágyam semmi

Szóval tizenhat körül vagyunk és az egész lakásban összesen egy lemezjátszó és egy kazettás magnó van, apám LGT-jét meg anyáméknál Charlie-t már felváltotta Milek Kispálja, akarva-akaratlan tudom az összeset fejből. De inkább akarva.
Aztán Milek egyszer csak punk lesz, tarajba nyírja a haját és ezzel nagy botrányt kavar az iskolában, oldalláncot hord és acélbetétes bakancsot, én továbbra is elmerülve a magam alter álomvilágában írogatom a kis verseimet. De persze amikor csak lehet, csatlakozom hozzájuk csavargásaikban, mert olyan menők, már minden titkok tudói, nagy tizenhétévesek. A Belgrád a törzskocsma, semmivel sem jobb, mint akármelyik filléres talponálló, leszámítva, hogy minden punk itt költi kevéske zsebpénzét. Hát persze, hogy estéken át váltjuk meg a világot, mellesleg szervezünk jótékonysági gyűjtést egy cigisdobozba Tibetnek, nem tudom, mi lett vele, gondolom valaki az este végén elitta. Aztán végigsétálunk éjszaka a Váci utcán és széles gesztusokkal Nyugodalmas jóéjszakát! kívánunk minden szembejövőnek, egyszer pedig rágyújtunk hazafelé kettes villamoson is. Ártatlan korszak.
Milek belép egy zenekarba, a Villányi útra járnak próbálni, még én is elkezdek dobolni tanulni a Parapinák dobosától.  A Tretfort gimi alagsorában van egy dobszerkó, ott veszem a leckéket óránként ötszáz forintért. Hideg és nyirkos és ha valaki fent lehúzza a vécét, zubogva zúdúl a víz a csöveken a fejünk felett. De tök lelkes vagyok, bár sokszor úgy tűnik, túl sok rakoncátlan testrészem van a doboláshoz. Nagy idolom Gergő, az Alvin akkori dobosa, ezt szégyellősen meg is vallom neki egy koncert után a gödöllői Trafóban. Milek persze remek basszusgitáros lesz (közben valahonnan szerzett egy gitárt is, a kétéves öcsénk egyik este betipeg a szobájába, rácsap az apró kis kezeivel, elszakad két húr, Mileket a guta ütögeti megfele), de amúgy egyebekben is tehetséges, remekül rajzol, csodálatos versei vannak. Engem senki nem vesz komolyan, csak egy kishúg vagyok, aki próbálja titkolni, mennyire bejönnek neki a nagyok és bölcsek. De azért ünnepélyesen vigyáznak rám, mikor megiszom az első söröm egy körúti lakásban, az egyikünk anyja felügyel, pár évvel később meghal rákban. Húsvétkor lila ballagóöltönyt húznak és eljönnek meglocsolni. A dobosukat akkor a legjobb barátomnak tartom, őrület lelkizések és filozófia. A legutolsó beszélgetésünk hét éve egy véletlen találkozás a metróban, megkérdezte, mennyi a fizetésem és panaszkodott, neki miért kevesebb, pedig építőmérnök lett. De szeretem az egész bandát, örülök, ha mehetek velük "próbálni" a terembe, mindenféle zenekarok megfordulnak ott, a legkirályabbaknak már meg is jelent egy-egy magánkiadású kazettája. Ilyenek, hogy Érdekfeszület, az énekes nekem kicsit ijesztő nagydarab hapsi, minden bulin nagyon durván merev részeg és hát persze a Macskanadrág. Legutoljára pont hazafelé tartottunk valahonnan, talán az Alagút tetejéről, oda jártunk inni, bámulni a Lánchídat, lógatni a lábunkat lefelé. Mindig tele voltunk témákkal, nem volt még ez a small talk issue, kerestünk egy fasza pontot a városban, letelepedtünk és csak szövegeltünk roppant bölcsen órákon át. Romos családi életünk, szerelmi ez meg az, és tervek, végtelen számú, nagyívű, elképesztő tervek, hiszen át kellene a világot formálni, át kellene az egészet. Át kellene még jobbra formálni, át kellene az egészet. Szóval jött szembe ez a roppant híres punkénekes a mozgólépcsőn valami este tizenegykor, egyik kezében egy vödör, benne takonyállagú ragasztó, a hátizsákja meg tele volt plakáttal, éppen ez volt a melója, plakátragasztás. De nem volt gáz, átmeneti, úgyis mindjárt bejön a zenészség.

És akkor tizenhét évvel később ott állunk péntek este a világ legkisebb kocsmájában Rotterdamban és rázendítenek, hogy együtt vagyunk megint, mint egy nagy család, nekünk már nem számít a holnap, az élet ilyenkor röhögve felénk int.... És akkor az ember ne kezdjen el bőgni. Már el is felejtettem, milyen zseniális élőben hallani dobolni Gergőt (közben átigazolt a Macskanadrágba), gondoltam, megmondom neki ismét. De már nem vagyok olyan merész, mint tizenhét éve. És mindenki hogy megöregedett, te jó isten, és ha mindenki, akkor nyilvan én is és... na, jól van, igyunk egy sört.

A Tankcsapda megkerülhetetlen volt. És nagyszerűek is, vitán felül. Életem első rockkoncertje a Pecsában, ahol összejöttem egy szőke rockersráccal. Életemben egyszer voltam fizikailag is közel hozzájuk: még süldő gimisként egy dedikáláson a barátnőmmel, teljesen odáig voltunk a nagy megtiszteltetéstől, tök kedvesen dicsérgették a szimatszatyrainkat. Korábban sikerült elkapnom a tömegbe dobott dobverőt, amit a nadrágszáramban kellett kicsempésznem a koncertről, ezt a trófeát irattam alá velük. És egyébként is mindig, ha nem Kispalra mentünk, akkor Csapdára, decemberben Pecsa, nyáron Sziget nagyszínpad, mindig öröm. Még kései nosztalgiaként Buckával terhesen is voltam a huszadik szülinapi bulijukon.
Aztán Lukács Laci feljön a színpadra, a szívem összeszorul, ott áll tőlem hetven centire, kicsit öregecske, icipicit pocakos, eléggé röhejes színpadi ruhában, én alig tudtam feldolgozni, ami történik: nekem ez baromi intim, ő most akkor látni fogja, hogy bulizom a zenéjére, én megnyitom a lelkem, és felfogok mindent: minden rezdülésüket, a profizmust, a rutint, a fáradságot, a sodró örömet. Nem tudom, és:
...és már nem is számít, ez az a dimenzió, ahol otthon vagyok, a zenéjében, a világomban,  a múltam, a szenvedélyem itt folytatódik, ezen a koncerten, ami kicsit döcögösen indul, talán fáradtak, talán nekik is fura apró klubban fellépni, de aztán ismét működik a mágia, amit senki sem ért, szerintem ők se, néhol paródiaszinten együgyű szövegek, torzított gitárszólók, apróra szétszereli a lelkemet és mikor összerakja, sokkal jobb lesz.

Utóirat: nincs túl sok információm erről a srácról, de egy ilyen Sidi simán kéne otthonra, igazi végtelenül cuki, nagydarab sugárzó életigenlés a fickó, ha rossz napom van csak megölelném, mint egy plüssmackót.

2016. szeptember 30., péntek

gumicsontragas - nyitott vegu toprenges

Ez a kiindulopont: nincs jo ralatasunk. Pont azelott jottunk el, hogy a kérdés a mindennapok részévé vált, majd eszkalálódott a Keletiben. Es most szavazni kell. Gondolom, egyértelmű, hogy gumicsont. De azert ragom egy kicsit.

Szamomra ugy tűnik, hogy abból a tavaly nyár végi egy hónapból áll egy atlagos Magyarorszagon elo magyar szavazo osszes tapasztalata a közel-keleti emberekről. Ez nem sok. Mi egy olyan kornyeken élünk, ahol az utca végén jobbról mecset van, balról romai katolikus templom. A gyerekeim osztalytarsainak 70% százaléka muszlim és az első ismerőseim ebben az országban muszlim anyák voltak a Foldkozi-tenger tersegebol. Meg kell említenem, hogy ravertek egy kört nyitottsagban az un. magyar politikai elitre, pedig az egyikük negyvenhat evesen épp akkor kezdett írni tanulni. Hosszu atbeszelgettett délutánok után én annyira nem látom különbséget a motivacioinkban es a celjainkban. Mind a családunkat szeretnénk biztonságban tudni es boldogulni latni. Persze elismerem, rendszerint nem az anyak kezdik a haborukat. Es nem leszek álszent: én is látom, mi a negatív oldala annak a kulturális hagyomanynak, ami az ő életüket szervezni. Igen, szükségtelenül nehézzé teszi számukra a mindennapi letezest, sok esetben az együttélést is velük. 

Ugyanakkor szerintem az országunknak égető szüksége lenne új impulzusokra, új kulturális nezopontokra, interakciokra a közép-kelet-európaitol eltero tortenelmi hagyomanyokkal biro népekkel. Ha Magyarorszagon elsz, nem is annyira feltűnő, de amint eltavolodsz egy kicsit tole, megdöbbentő, mennyire zarkozott, provincialis, önmagán túl nem látó karpat-medencei leves ez. Nagy veszteség. Es egyre jobban onmagaba fordul, azt hiszem ez egy ongerjeszto folyamat. Fogalmam sincs mi nyujthatna globalis megoldast a visszaforditasara. Az egyen szintjen, az en egyeni eletemben peldaul nagyon komoly alapelv a másság hasznosságba vetett hit. A kulonbozes generálja a megoldando kerdeseket, a vitakat, a jó tipusu, elorevivo diskurzusokat, ezzel jo taptalajt nyujtva a fejlodesnek. Arrol nem is beszelve, hogy igazabol a vilag tagabb nepessege ilyen. Vegyes, sokfele hatteru szemelyek keveredese zajlik szuntelen. Aki ezt tagadja, megfosztja magat a teljes kep eszlelesetol, ezaltal lenyeges informaciokat veszit, ami egyenes ut a rossz dontesekhez. Egyszeruen ez a valosag, amelyel meg kell birkozni: a kulturalis sokszinuseg. A homogen nemzetekrol szolo tizenkilencedik szazadi eszme elavult, mert nem szolgalja tobbe az erdekeinket. Sem az orszaget, sem a lakoket. Az sem segit a jelen problemainak kezeleseben, ha erositjuk magunkban a tevedest, hogy kizarhatjuk az emberiseg kenyelmetlenebbik felet az eletunkbol.

Ami a népszavazást illeti, minimum két okból nem tetszik: az egyik a roppant gőg, a józan paraszti ész hiánya. Most képzeljük el, egy ember, aki elvesztette mindenét, akinek tökmindegy, mert a nulláról kell elorol kezdenie az életet ugyis és KAP menedékjogot az unióba. Es az Unio teljes területéről módjában áll választani…. Vagy legalabbis lobbizni a szamara kedvezoert. Az mi a faszert választaná Magyarorszagon, de komolyan? Egy tok csóró, cseppet sem nyitott, nyelveket nem beszelo, idegenekre ujjal mutogato tarsadalmat? Ez miért lenne barkinek is vonzó….? Oke,muszaj nekik itt letelepedni. De az ember már csak olyan, hogy a boldogulás hajtja előre, miért akarna itt maradni ilyen kondíciókkal bárki? Miert ne mozgatna meg minden kovet, hogy a következő adodo lehetosegnel ugy lelepjen a picsaba ahogy van?

A másik a kormanyzati kommunikáció. Szégyen. Eleve az sem tetszik, hogy lett egy csupa negatív konnotaciot hordozó szitokszó egy semleges kifejezesbol (migráns) és lett annak kifejezetten hátborzongató parafrazisa (migráncs). Igen, ebben bőven látok fasiszta párhuzamokat, szükségtelen ellenségkép generalast. Es az hogy a kormányzati média még az olimpia ideje alatt teljes erővel zúdította ránk, hat, az én arcomon ég a bőr helyettük. Szégyen.

Es a plakátok, uristen. A felháborodásom és a megrendulesem nem is talál szavakat. belekerultunk egy komplex, végtelenül bonyolult társadalmi krízis sodraba es ez volt az a válasz, amit választott vezetőink adni tudtak? Ebben hol az elorevivo idea, mi az, amivel hozzájárul az üzenet a helyzet kezeléséhez? Mi az, ami utat mutat az átlagember számára? Egyszer, csak egyszer szeretném megtalálni, aki ezt megszavazta, engedélyezte és jó mélyen a szemébe nézni. hogy lássam a lelket.

Valoszinuleg nem ebben a bejegyzesben fogok rajonni, mi a mukodo megoldás az integraciora vagy az ismetlodo közel-keleti valsagokra. De nem hiszem, hogy a tagadás, a struccpolitika, a félelem és az ajtók bezárása valaha valahol is hatekony eredményt hozott kiélezett helyzetekben. Ahogy említettem, sok és sokféle társadalmi státuszú muszlimot ismertem meg, szeles a merites a Foldkozi-tenger partvidekerol. Egy biztos, a meghatarozhato különbség most sem, ahogy sohasem, az országhatárok mentén van, sokkal inkább a szellemi nyitottsag es az empatiara valo kepesseg mentén. Nem gondolom, hogy szeretnünk kell egymást. Viszont kooperalnunk muszáj, mas kiút ebből a helyzetből nincs. A lekezelő hangnem és a melldongetes viszont nem az egyuttmukodes irányaba visz. Miért van az, hogy defaultbol az egyik ország reakciója a problémára, hogy hagyjuk őket magukra mindenféle segítségnyújtás nélkül amíg ossze nem szarjak a pályaudvarunkat, a masik orszage meg az, hogy lehetoleg azonnal biztosítsunk nekik nyelvtanárt, hogy minél előbb tudjanak a helyiekkel kommunikálni es ugyeiket sajat maguk intezni? Felreertes ne essék, mindkét stratégia megbukott. De a másodikban valahogy tobb humanumot látok azért.

Az egyetlen ok, amiért magam nemmel szavaznek erre a kérdésre, az az, hogy megkimeljem tőlünk a betelepitendo embereket. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy van elég bajuk anélkül is, hogy nálunk ujjal mutogatasban, arrogans és szükségtelenül bonyolult hivatali packazasokban és rendszeres, tudatos megalazasban lenne részük. Ezt pedig végtelenül sajnálom.

2016. szeptember 25., vasárnap

nem viccelek

Olyan olschool lakókocsi állt be a parkolóba a házunk előtt, hogy nem GPS van a műszerfalon, hanem földgömb.

2016. szeptember 22., csütörtök

úgy fejbe vágott...

...ez a dal, hogy elsőre levegőt se kaptam. Csak elsírtam magam a végére. És azóta ráz a hideg folyamatosan.

2016. szeptember 17., szombat

mivel érdemeltem ezt ki....?

A mai volt az a nap, mikor azt mondta a szervezetem, hogy túl sok munka, túl sok stressz, úgyhogy off. És egyszerűen lekapcsolt. A délutáni alvásig még valahogy iszonyatos erőfeszítéssel kibírtam félig lecsukodó szemekkel, aztán úgy dőltem be az ágyba, mint egy zsák krumpli. Csak azt nem észleltem már, hogy a gyerekek nem aludtak ám el. Hanem szép csendben kiültek sakkozni a nappaliba.

2016. szeptember 15., csütörtök

...

Altalaban senki nem tudja kimondani a nevem, ugyhogy mindenki deary-nek hiv. Tegnap pedig az otodik feles utan varatlanul honey-va avanzsaltam.

Lassan nagyon kulonleges pokemonnak erzem magam.

2016. szeptember 11., vasárnap

az ilyenek miatt

Van a spanyol srác, akivel először az állásinterjúra várva találkoztunk a konyhában. Most csapattársak lettünk. Majd kiderült, hogy ő is Hágában lakik. Pénteken a vonatállomáson a kezembe nyomta a sörét, olyan szomjasak látszol és mi sem volt természetesebb ennél, pedig én aztán nem iszogatok idegenekkel egy dobozból, pláne a tömött vonaton nem. Az első másfél órában angolul beszélgettünk, aztán kiderült, hogy négy évig Lengyelország van lakott, úgyhogy átváltottunk lengyelre. Aztán az is kiderült, hogy van egy Bowie nevű kutyája, aki ráadásul tökre hasonlít Ozzie-ra, úgyhogy az út maradék részében képeket mutogattunk egymásnak a kutyáinkról. 

2016. szeptember 7., szerda

a gyerekek nyelvtanulásáról

Állunk sorban az óriáskeréknél, kis utódaim hűűűznek meg háááznak, hogy milyen magas, hogy forog, de szép meg ülnek-e a legfölső fülkében. Melletünk egy srác megszólal magyarul, hogy ott éppenséggel az ő barátai ülnek. Kis Manyi elkerekedett szemekkel bámulja, majd hozzám fordul:
- Anya, a bácsi magyarul vagy hollandul beszél?

2016. augusztus 31., szerda

mindig mondom

...hogy nem vagyok fatalista. De egyre inkább azzá válok. Az elmúlt évben annyi sors-szerű találkozásban volt részem, mint az előző tízben összesen. Vagy ez mindig van, csak eddig nem tűnt fel? Nem tudom, valami azt súgja bennem, hogy nem jól van ez így, a nagy pillanatok nem jönnek dömpingben. Mégis ez történik velem most. Volt például egy perui lány, nagy loboncos göndör hajjal, az első két órán padtársam a nyelviskolában. Én éppen teljesen begörcsöltem szünetben a kávégép előtt, hogy új, ismeretlen emberekkel kell interakcióba lépni és ezt meg is mondtam neki, be social! vágta rá lazán. És aztán nem is jött többet órára. A harmadik legjobb tanács volt, amit életemben kaptam.

2016. augusztus 30., kedd

jajmár

Végtelenül, kibírhatatlanul fáradt vagyok és most arra ébredtem, hogy összecsípkedett egy pók. Remélem, legalább egy rádióaktív példány volt és én leszek America's Next Pókembere. Bár a szuperképességei jelentős részét nem tudnám kihasználni itt Hollandiában. De legalább ezt a szúnyogot, ami szintén itt döngicsél, azért el tudnám kapni.

2016. augusztus 16., kedd

valami egészen

Szürreális hangulata volt, hogy egy amerikai multi amszterdami irodájában arról beszélgettünk ma egy litván lánnyal meg egy szlovák sráccal, hogy melyikünk országát mikor igázták le az oroszok.
Eléggé jelentésüket vesztik a nemzetiségi sérelmek itt, román és szlovák emberekkel is könnyű barátkozni, őszintén megörülni a közös gyökereknek.

2016. augusztus 14., vasárnap

iskolakezdési first word problem

Mindenki olyan büszkén osztja meg a fácsén az iskolába készülő gyereke iskolatáskás fotóit. Én is tök büszke vagyok Buckára, hogy felfejlődött a nyelvtudása és idén rendes tanrendű holland osztályt kezd. De a holland elsősök nem hordanak táskát. Maximum az ebédes zsákocskáját fotózhatnám le. Annyira bennem van, hogy iskolakezdéskor kell cuccokat venni, hogy örömmel beszereznék legalább egy tolltartót meg pár ceruzát vagy valami. De a holland elsősöknek tolltartója sincs. Egy tornacipő lesz az összes készülésünk, mert azt tavalyról kinötte.

2016. augusztus 12., péntek

2016. augusztus 11., csütörtök

2016. augusztus 8., hétfő

jobb napjaink 2.

Bucka: Most úgy játsszuk a kő-papír-ollót, hogy kő-papír-lézerkard!