Most elmondom, hogyan kell utálni de nem ám kispályás módon, hanem igazán csontvelőig hatóan. Én tapasztalt vagyok a témában, remekül tudok vadidegen embereket tíz-húsz éves távlatban rühelleni, mint a szart. Mondhatni expert szinten.
Először is fontos, hogy egyáltalán ne ismerjük utálatunk tárgyát. Csak valami pár vonallal felskiccelt futó benyomásunk legyen róla. De az aztán akadjon be rendesen! Mint a szálka a köröm alá, folyamatosan birizgáljon, a legváratlanabb pillanatokban nyilaljon belénk, tartson éberen.
Ennek vannak összetevői és van technikája. Kell hozzá bőséges adag önreflexiótól megkímélt (sőt a legjobb az önmagunk elől is elleplezett) szorongás és komplexus. Meg persze, fusztrációk minden mennyiségben. Nehogy akárcsak tudomást is vegyünk a saját negatív érzéseinkről! Nehogy rákérdezzünk a lelki működésünk automatizmusaira. A Miért zavar engem ennyire ez a hülye fasz/picsa? jellegű tűnődés is erősen ellenjavalt. Isten ments, hogy elismerjük, hogy vannak a lelkünkben zugok, ahol értéktelennek és jelentéktelennek érezük magunkat, olyan kis semmirevaló lények, akinek nem jut semmi megbecsülés. Ja, és semmiképpen ne futtassunk végig a gondolatainkon egy gyors check-et, azzal a szemlélettel, hogy amit utánunk, az minket minősít.
Másodszor: ne féljünk használni a teremtő fantáziát! Töltsünk ki minden pici rést ahonnan hiányzik az információ, kreatív részletekkel, hogy az a roppant ellenszenves másik, akiről nem is tudunk igazából semmit, valójában milyen. Elismerem, némi erőfeszítést igényel elfojtani azt a rossz érzést, hogy miért is tölt el rettegéssel idegesítő az a kép, amit a másikból kreáltunk, de megoldható. Kicsit dehumanizáljuk az illetőt, úgy könnyebb. Például ne sajnáljuk az energiát rá, hogy megkritizáljuk minden lehetséges szempontból! Sőt, némi gyakorlás után készségszinten tudjuk lenézni is. Mert mi bezzeg ilyet, amit ő tesz/visel/mond soha, olyat meg amit nem tesz/visel/ mond, nyilván, hogy állandóan. De nyugi, mi mindig csak jókat, csak jókat. Gondolom, nem kell külön kiemelnem, hogy egyértelműen csak a mi szempontrendszerünk lehet helyes.
És végül már nem is baj, ha mégis találkoznunk kell. Kis szerencsével addigra már úgyis annyira betokosodott a véleményünk, hogy biztosan nem fogjuk zavartatni magunkat az arcunkba mászó tényektől.
De a legeslegfontosabb, hogy belehelyezkedni az ő (szintén fiktív) nézőpontjába nem szabad. Az empátia pedig egyenesen tilos! Hát hova vezetne az. Ennyi meló után. Még valamit megértenénk belőle. Még valamit el kellene ismerni.
