sokat morfondíroztam az elmúlt hónapokban: vajon van-e még kép a szívemben, van-e kezem/szemem a varráshoz például, megvan-e még a hangom a történeteim elmeséléséhez? elvesztem útközben, vagy a mag örök bennem és mindig visszatalálhatok magamhoz? lássuk. próbálkozzunk.
szerencsés az ember, ha olyan kapcsolódásai is vannak, ahol a szellemi szabadság új útjain botladozhat úgy, hogy megkapja ehhez a megtartó támogatást bármi muszájság nélkül. aki közelebbről ismer, tudja, hogy a full kreténben toltam az ésszerűséget évtizedeken keresztül. aztán negyven után valami elkezdett megváltozni... hosszú, ágas-bogas a sztori, itt most a változáson van a lényeg. pár éve olyan barátságok jöttek az életembe, amik megindítottak befelé. magamba. hát, mit mondjak? nem fáklyás menet. de úgy hiszem jó úton vagyok. mindenki a tanítóm és minden a rokonom.
ezen az úton lett egyfajta segítőm és vezetőm a dobom. az ö meséje következik.
sokáig saját dobverőm sem volt, nemhogy hangszerem. nem éreztem hiányát, pedig akkor már jó ideje jártam dobszerdázni. igen, szó szerint 🙂: szerdánként együtt dobol és énekel egy közösség. van egy óriási hangszer, elég volt, hogy azt ütve kapcsolódhatok.
aztán tavaly év elején néhányan csináltunk egy egy napos vak-süket-néma meditációt, ami számomra rengeteg belső képet hozott. szimbólumokat, érzéseket, de nem azzal nyitottam a szemem, hogy dobot akarok, inkább csak egy sejtéssel, hogy valami megint változik majd...
hazavittem, megtisztogattam és a kövem stabilan maradt a helyén. azt nem tudtam még, hogyan is lesz dobom, de bíztam benne, hogy megkapom a lehetőséget és a segítséget, amikor ideje lesz. hetekig nézegettem a nappali asztalán. bárhová mentem fadarabokat vittem haza: mogyorót, bükköt, meg ami megszólított.
Húsvétkor beletúrtam a bőrök közé és dobverőt gyártottam. ezüstöset, mert női minőségre vágytam, és egy szőröset a fotel díszéből, mert az meg tök menő. igen, a nem létező dobhoz.😃
és akkor hirtelen összeállt minden. még áprilisban eljött hozzánk Arikán, hogy segítségével dobot készíthessen magának aki szeretne. nyírfa kávákat hozott és olyan bőrt amilyet kértünk. biztosan tudtam, hogy lovat akarok. igazi népmesei táltos paripára vágytam. fontos momentum, hogy a fiúk segítsége nélkül nem boldogultam volna, a ló nem adta könnyen magát. egész napos kemény fizikai munka is volt életre hívni. a fogantyúból bőrrel életfát formáztam. messze nem tökéletes, de mégis az... hát így esett, hogy egy szép tavaszi nap végére kezemben tarthattam jövőbeli társamat. hangja még nem volt, napok alatt száradt csak ki. gyönyörűre, aranyosra, áttetszőre. és a hangja... mágikus lett.
rendes helye a nappali állandóan látható pontján lett. fikszíroztuk egymást... tudtam, hogy szeretném megfesteni, de sajnáltam volna a gyönyörű bőrt takarni. szép lassan kikristályosodott, a kávát fogom díszíteni, számomra fontos jelentéstartalommal. egyre biztosabb voltam benne, hogy a belső utazásaim jelképeit akarom megjeleníteni. de hogyan? születésnapomon elhagyta egy olyan modat a számat, hogy a hetedik kör végére értem az életemben és újat kezdek. éjszaka pedig megálmodtam egy képet, ahol a Holdat egy a saját farkába harapó kígyó öleli körül. hát így... pikk-pakk meglett minden: a Hold ciklusai és azokhoz társított, számomra fontos jelképek kerüljenek a dobra. pár óra alatt az összes vázlat megvolt. nyolc holdfázis. nyolc kép.
